Ember, ki a földön élsz, <br>Vajon mit remélsz?<br>Az Univerzum nélkül, <br>Életed pusztán mit ér?<br>Tudod - e mi történik holnap,<br>Vagy az élet hány földi nap?<br>Nem, semmit sem tudsz!<br>Évekre tervezel, <br>Elfelejtesz örülni annak, hogy létezel!<br>Rágódsz a múlton, s közben a jövőt építed.<br>Állj meg hát egy percre, <br>Élj és nézd a jelened!<br>A pillanat múlandó, múlt lesz belőle.<br>Sajnálod majd, hogy nem épültél belőle!<br>Míg az egód szemed elől mindent eltakar,<br>Az Univerzum téged megtisztult lélekkel akar!<br>Gyürkőzz neki, hogy múltad miatt vezekelj,<br>Ne bánts senkit, sorsodról csak te tehetel ?!<br>Tanulj meg mindenkit szeretni, elengedni és feledni,<br>Életed vezetőjéül a jó Istent elfogadni!<br>Hited megtart majd e göröngyös úton,<br>Hagyd, kézen fogva vezetnek a felvállalt utadon!<br>S, ha majd végcélodhoz érkezel, <br>Meggyötört lelkeddel,<br>A tisztulásért hálával emlékezel!

Mikor szemed tengerében megláttalak,<br>tiszta mélységeidben bámultalak,<br>majd elmerültem benned mint a halak,<br>körbeöleltél, s én részegre ittalak.<br><br>2015.

Égi menedék<br><br>Élénken él az emléked bennem,<br>nem búcsúztál - én álltam döbbenten,<br>még itt voltál, de lelked útra kész,<br>emlékezeted néha visszatért.<br><br>Láttam, tested csont-sovánnyá fogyott,<br>de szemeidben a fény ragyogott,<br>szavak nélkül értettem a kérést,<br>engedj el! - a szívem már megbékélt.<br><br>Akkor és ott - megértettem mindent,<br>földi életed most búcsút intett,<br>már nem engem láttál, a fény hívott,<br>az ismeretlenbe ajtó nyílott.<br><br>Öleltelek volna - hogy ne menj el,<br>látod, Mama! - küszködök könnyekkel,<br>talán nem is hallod, amit mondok,<br>halálos csend - én beleborzongok.<br><br>Arcodra szelídült a fájdalom,<br>a szenvedést meg kellett váltanod,<br>a Nap sem kísér utadon többé,<br>Hold ezüst fénye ölel örökké.<br><br>Érzed a mélységek rezdülését,<br>a hajnali dallam csendülését,<br>szemeid a kék óceánt hordják,<br>szivárványszínek adnak koronát.<br><br>Könnyedén lebegsz az égi hídon,<br>új élet vár rád egy másik síkon,<br>a halállal megszűnt földi léted,<br>sugárzó fény lett a menedéked.<br><br>Édesanyám emlékére.

Szélvihar vágtat a víztükör felett,<br>vad hullámokon a pára reszketett,<br>borongós égbolt sóhaja völgybe száll,<br>bujkáló nap is időnként meg-megáll.<br><br>Lombok hajolnak, az ágak recsegnek,<br>hatalmas morajlás a fellegekben,<br>villámok sújtanak az izzó láncra,<br>ezüstszikrák hullanak sötét tájra.<br><br>Dühöngő elemek kegyetlen harca,<br>megrémít a természet bősz haragja,<br>vajon meddig dúl e romboló erő,<br>tombolása miért oly fenyegető?<br><br>A szurdok legmélyén nyerítő lovak<br>állnak esőtől ázottan, dacosan,<br>pici fény tör utat felhők ködében,<br>sugarak táncolnak aranykötélen.

Díszes fenyőfa érzi küldetését,<br>várja az órát, Jézus születését.<br>Arcokon boldogság, szívekben öröm,<br>a földön szeretethullám tündököl.<br><br>Meleg szobában sült kalács illata,<br>odakint a kíváncsiskodók hada.<br>Lesik a csillagot, mely utat mutatna,<br>eljövetele a béke sugallata.<br><br>Erdei tisztáson összegyűlt a vadnép,<br>figyelik az eget, hírnök érkezését.<br>Hófödte csúcsokon az ezüst hold fényét,<br>érzik az este különlegességét.<br><br>Elcsendesül a nagyvilág zaja,<br>hozzád száll, Uram, milliók dala.<br>Dicsőséged zengik jöttödre várva,<br>égi jel vagy, életük csodája.<br><br>Aranyló fénysugár kíséri utadat,<br>magasztalva dicsér az angyalok kara.<br>Mint Megváltó, érkeztél közénk a földre,<br>szeretet és hit az új világ jövője.