NOÉ<br><br>Ádám, Éva és Káin, Ábel,<br>Rég múlt, a földön sok év eltelt.<br>Az emberek gonoszak lettek,<br>Romlottak és Istentelenek.<br><br>Csak Noé és családja maradt,<br>Isten, hű szolgálata alatt.<br>De csúfolták és kinevették,<br>Az Úr igaz szeretetéért.<br><br>Az erőszak elharapódzott,<br>Isten ezért megharagudott,<br>Hogy a bűnös élet pusztuljon,<br>Földre özönvizet zúdított.<br><br>Ám, Noénak még időben szólt,<br>Góferfából, bárkát készítsen.<br>Élelemből eleget vigyen,<br>Állatfajokból egy pár legyen.<br><br>Megnyíltak az ég csatornái,<br>Mélységből földnek forrásai,<br>Élet felett víz uralkodott,<br>Bűnnek nyoma nem maradhatott.<br><br>Fél év múlva, új élet sarjadt,<br>Eltűnt a víz, föld kiszáradt.<br>Noé bárkája megfeneklett,<br>Ararát hegyén áldott kezdet.<br><br>Úrnak, Noé oltárt épített,<br>Isten neki, ígéretet tett;<br>Nem lesz több özönvíz a földön,<br>Szövetségre lépek veletek.<br><br>Szivárvány ívem lesz felhőkön,<br>Szövetségemet, így jelölöm,<br>Én közöttem és a föld között,<br>Látva, újszövetséget kötök.

Táncolt.<br>A fekete szatén átölelte, vele lebbent tökéletes társaként. Valaki felé nyújtott egy pohár pezsgőt.<br>Hűs volt, és a buborékok csiklandozták az orra hegyét.<br>Nevetett, és vele nevettek.<br>A poháron hagyott rúzsnyom csókká vált az éjben...<br>Elvarázsolt órák vagy csak egy pillanat.<br>Ki tudja?<br>A hálószoba ablakán beszűrődő holdfény, Ő látta!<br>Szaténruha a szőnyegen, mellé egy nyakkendő ledobva. Sóhaj töri meg a csendet,<br>s vérvörös körmökkel beletúr a fölé hajló férfi hajába,<br>majd gyengéden hátába mélyeszti körmeit,<br>hogy magához húzza őt.<br>Magához, magába.

Anya meglepett egy csokival;<br>ott volt a tányérom mellett.<br>Szerettem volna azonnal kibontani.<br>Anya mosolygott,<br>de szeme szigorúan nézett.<br>Tudtam, előbb meg kell ennem a krumplis tésztát.<br>Nem is éreztem az ízét,<br>csak kanalaztam... egyik falat a másik után.<br>Elfogyott!<br>Kezembe fogtam a csokimat,<br>és mint aki éhhalál szélén áll,<br>úgy tömtem magamba.<br>Ó, hogy milyen finom volt!<br>Édes, selymes, és a nyelvemen szétkenődött!<br>Majd véget ért a csoda, mind megettem.<br>Csokimnak nyomai csak ujjaim begyén látszódtak.<br>Anya odahajolt, és apró puszival<br>egy pici csokimaszatot eltüntetett az ujjamról.<br>Ekkor jutott eszembe:<br>Meg se kínáltam őt!<br>Ránéztem az arcára, a csillogó szemére,<br>és a gyomromban valami fájó szorítást éreztem.<br>Észrevehette, mert magához ölelt,<br>és én szipogva súgtam neki:<br>Anya, ne haragudj, amiért nem adtam belőle.<br>Ígérem, ha lesz pénzem, veszek neked<br>egy nagy táblával, piros szalaggal átkötve!<br>Ő még jobban magához húzott.<br>Éreztem azt a biztonságot adó illatot és meleget,<br>amit csak az ő közelsége adhat.<br>Nem mertem felnézni,<br>mert hallottam légzésén, hogy sír.<br>Majd leguggolt hozzám, és<br>könnyeit letörölve mondta:<br>Nekem te vagy a csokoládé!<br>A legszebb piros szalagos csoki a világon!<br>Azóta őrzöm annak a csokinak a papírját,<br>s oly sok év eltelt már,<br>hogy megszámolni se tudom,<br>mennyi csokit ajándékoztam anyunak.<br>Ma újra vettem egyet,<br>piros szalaggal átkötöttem,<br>és odaálltam a sírjához:<br>Anya látod, hoztam neked csokit!<br>Leteszem a koszorúja mellé,<br>megcsókolom azt a régi, gyűrött csokipapírt,<br>és sírok...<br>annyira hiányzik az illata, melegsége...<br>annyira szeretnék adni neki a csokimból!

KEDVENC SZIKLÁM<br>Írta: Poór Edit<br><br>Oly gyönyörű vagy nekem,<br>Kedvenc sziklám.<br>Méltón állsz a hegy ormán.<br>Nem sokára megyek hozzád,<br>S te szikla hűséggel vársz reám.<br>Elpihenve foteledben,<br>Csodálhatom szépségedet.<br>Megható csendben,<br>Meséled történeted.<br>Évek során nem változol,<br>Körülötted szép táj honol.<br>Rajtad élő dús mohákról,<br>Szeretettel gondoskodol.<br>Kékes törzsű fák árnyéka,<br>Szolgál neked hűsítőül.<br>Lélegzeted nyugodt, tiszta,<br>Békés tőle a levegő áramlata.<br>Itt minden szív nyugalmat talál,<br>Elhozod nekik a lelkük szavát!

Szívem sötét rejtekében elrejtőzöm én.<br>Fájó emlék gyötör, lelkem legmélyén.<br>Álmaimban is néha feltűnik,<br>Belém mélyeszti karmát, majd eltűnik.<br><br>Álmomban madár voltam.<br>Oly kecsesen száltam<br>Mert minden az enyém volt!<br>Amerre tekintesz, a föld és az égbolt,<br><br>Forró álmaimból felébresztettél.<br>Átöleltél, majd a nyakamba leheltél.<br>De ez is álom volt, mint minden jó...<br>Ami éberen megmaradt arra nincsen szó.<br><br>Üres az ágyam, magányosan álmodok benne,<br>Lassan telik az éjszaka, mintha idő sem lenne.<br>Az idő megállt számomra, beleolvadtam én.<br>Magányom felemésztett, s én gubbasztok a legmélyén.<br><br>Szívem sötét rejtekében elrejtőzöm én.<br>Fájó emlék gyötör, lelkem legmélyén.<br>Álmaimban is néha feltűnik,<br>Belém mélyeszti karmát, majd eltűnik.