Szürparanokromenoi-Korponai István<br><br>Édes hársillat úszik lebben<br>a légben ősi utak titkok őrzői<br>Simogass mint az angyalok szárnya<br>s nagy busa gonosz fejem lehajtom.<br> *<br>Valaki mindig hiányzik bénult<br>szívünknek az édes pillanatból,<br>hogy az élet,lelketlen,rongy,hazug<br>nótája,megszentelt ima,ima maradjon.<br> *<br>Istenek ők,gyermek ember Istenek<br>remegő szemű hajósok a végtelen tengereken.<br>Nincsen e világon számukra áldás,semmi.<br>Sorsok,véres harcos sorsok az övék<br>Árulás ,veszteség koszorúi,babérjuk.<br> *<br>Hogy kik voltak ők? Oh Máriám!<br>Tavasznak nyitói tört oltárok között<br>A Magyar mezők romlatlan gyermekei<br>Vizek szentelői kiszáradt medrekben.<br> *<br>Valakik mindig hiányoznak az édes<br>pillanatokból,hogy Teremtő Istenünk<br>az itt hagyottakat fájdalmuktól<br>megőrülten az életért szeresse.

Ennyi marad-Korponai István<br><br>Egy ágy,egy pohár<br>egy kitaposott papucs<br>viseletes,fakult pantalló.<br>Megalvadt álmok,remények<br>a szürke fal repedéseiben.<br>Fecnik,eltépett lapok,<br>Félbehagyott kézirat<br>Nikotintól sárga Ingujj<br>Eldőlt,borosüvegek<br>Egy szobor,egy emléklap<br>Könyvek szanasz?tt<br>Áprily az ágy alatt.<br>Itt hagyott lépések zaja,<br>Megkövült tekintet vonala<br>Sóhaj, a volt időnek tanúja.<br>Az éjjel csendben<br>elszenderedett,árva lett<br>a magány és a kín.<br>Faág lábujján,az ennyi volt<br>s ennyi maradt felírat<br><br>Időbe olvad egy élet<br>a bejárt úton por enyészet.<br>De az utolsó szívdobbanás erejétől<br>megrepedt a nap gyémánt korongja.

November-Korponai István<br><br>Aranysárgává nemesültek a fák zöld levelei<br>mint a sokat élt ember haja ősszé.<br>Nyugat felé vadkacsák szállnak s<br>a barna rőt avarban varjak,harkályok<br>kutatnak lusta rovarok után.<br>Milyen béke,összhang,csend van itt<br>e tisztáson,a lehulló levelek védelmezőül<br>takarják be a még zöld füvet,mint jó anya<br>óvja a didergő gyermeket.<br>Langyos még a tér a napfény halvány<br>ereje villan a horizonton át de elfedik<br>szürkés fekete eget betöltő felhők.<br>Nem elmúlás ez,nem halál,csak pihenés<br>mint dolga közben megfáradt ember ha<br>szünetet tart,majd izmait nyújtja tovább.<br>Eső lesz hamarosan a tisztás kis árkai<br>megtelnek vízzel és sárrá rejtőzik a föld.<br>A kövér avar közé vermeli magát a sün<br>elrejtőznek a cseppnyi madárkák<br>ki éli túl a vad telet?kit véd meg az égi<br>szeretet a gondoskodás?<br>November lett,ilyenkor még ültethetsz<br>dió fát, no nem magadnak,aki majd követ<br>Gyermeked vagy unokád,vagy csak a szelíd<br>mindent ismerő emlékezet.<br>Nem elmúlás ez.Nem halál.Csak pihenés!

Hallom, amit gondolsz, s hogy kiről.<br>te látsz engem, s lelkem fáját, ahogy kidől.<br>Feléd dől, nyílegyenesen feléd,<br>pedig te vágtad ki, te vájtad ki szemét.<br><br>Maga az ördög vagy, csak a parfümöd angyal,<br>a pokolba kívánlak , de kérlek ránts magaddal.<br>Had lássam, ahogy elégsz, s had égjek veled<br>Kereslek a tűzben, miközben te a felhőket szeled.<br><br>Volt, mikor a lelkem fája vígan mulatott,<br>végül mindig nálad halt meg, mindig ugyanott.<br>Vakul rügyeztek érted ágai, zöldelltek a levelek,<br>Véletlenül már rég megszerettelek.<br><br>Mindig érted nő újra, s mindig miattad hal meg,<br>Nekem mindig a tűz jut, s neked mindig a felleg.<br>Magadnak nem adtál időt, nekem még annyit sem.<br>Lelkem fája ezért kidőlt, mert én mindent elhittem.

BÁRKI, BÁRMIKOR <br><br>Nekem nem volt elrendelve semmi,<br>nem tudtam kit kell gyűlölni, szeretni.<br>Szellentésnyi létem törvénye is olyan,<br>mint bankoknak a fedduoczhetetlen hozam.<br><br>Én csak kukáztam magamban másokért,<br>míg futóbolonddá tett a sok-sok érv.<br>Most futkoshatok le-föl, mint a fény<br>magamra zárt cellám összes szögletén.<br><br>Megvallattak, hogy vérzett már a szívem.<br>Erkölcs és törvényem mindenemből kitett.<br>Most húzhatok minden köré falat,<br>mert nem engedtem kibeszélni magam.<br><br>Talán ostobán lettem, ami lettem,<br>de nem azért mert másképp nem tehettem.<br>Mert jól tudom, hogy lenne olyan élet,<br>melyhez bárki, bármikor visszatérhet.