Ennyire rossz verset írnok,<br>hogy nem kell senkinek.<br>Hát én nem sírok<br>ha nem kell az ördög veszi meg.<br><br>Nem volnék senki<br>de én mégsem hiszem<br>Nehéz embernek lenni<br>terhem nehéz, mégis magam viszem.<br><br>Te elátkozott kemény világ<br>mond mért bántasz engemet?<br>Egy ember most hozzád kiált<br>mond mért gyötröd szívemet.<br><br>Álmom volt rég <br>de már nem álmodok.<br>Az ég már nem kék<br>és most útnak indulok.<br><br><br>Vándorok útján<br>örökre néma leszek.<br>De a kötők fáján<br>ott leszek én is veled.

Írtam két verset én,<br>az egyiket tavaly a másikat idén.<br>Az egyik rímelt a másik nem,<br>az egyik neked tetszett a másik nekem.<br>Volt ebben minden, az én életem<br>volt, ami igaz és volt, ami nem.<br>Volt ebben virág: liliom, és rózsa<br>össze volt kötve egy szép bokrétába.<br>Mégsem volt elég, hogy szívedet meghódítsa.

Jó, hogy itt vagy mellettem<br>ez megnyugtat engem.<br>Ha rossz kedvem van te velem vagy<br>nyugtatol és simogatsz.<br>Akkor vagyok boldog én,<br>ha nevetni látlak én.<br>Jó kedved van nevetel,<br>s közben vicceket mesélsz el.<br>Köszönöm, hogy életet adtál nekem,<br>Amíg élek nem feledem sohasem.<br>Szeretlek, hisz itt élsz az én szívemben,<br>hisz te játszol főszerepet az életemben.<br>Téged nem bánthat senki és semmi,<br>mert abba bele tudnék halni.<br>Hálát adok istennek, <br>hogy felneveltél engemet.<br>Ezzel zárom versemet<br>Ne félj, itt vagyok melletted,<br>védelmezlek, ápolgatlak,<br>s bármi rossztól meg is óvlak.<br>Hisz neked köszönhetem az életet,<br>a sok-sok boldog perceket.<br>Hisz néked köszönhetem, hogy ember lettem,<br>törődésben, szeretetben volt sok részem.<br>Mert te megtanítottad nekem,<br>hogy tisztelettudónak kell lennem,<br>s, hogy őszintén nézek fel mindenkire,<br>s ne tegyek kivételt, s megjegyzést senkire.<br>S, hogy fogadjak el minden embert, <br>segédkezzek, ahogy lehet,<br>hogy büszkén léphessek majd előre,<br>s hogy bűn, erőszak sosem jött kezemre.<br>Mert ezt tanultam tőled anya, <br>erre más is büszke volna.<br>S én bátran kiabálom a világba,<br>hogy anya csak egy van, de nem hiába.

Őrjöngj!<br><br>Őrjöngj ez csak az éned,<br>vágyad tombol s tehetetlenséged.<br>Tüzében izzó vulkánként rejlik ereje,<br>lángját a víz sem oltaná el sosem.<br>Őrjöngj, mert van miért,<br>kialvatlan parazsam volt tiéd.<br>Nem erőlködöm, ha volt is erőm elfogyott,<br>nem hagyott utánad fájó múltat, sok romot.<br>Őrjöngj, mert hajunk ősz s kezünk remeg, <br>kacagva hullajtunk fájó könnyeket.<br>Hibás volt múltunk, a jelen már nem mereng,<br>tehetetlen jelened nem bólint már igent.<br><br><br>Szilágyi Irén saját verse

Valahol itt a rengetegben<br>a Naszály tölgy fái között.<br>Lépted hallom az őszi csendbe<br>ősi sebből friss könnypatak fakad.<br>A bíbor színű alkonyatban<br>a szél dér virágját szórja.<br>Valahogy régi tűznek fénye lobban<br>mintha bennem égne már a lángja.<br>Valahogy az élő vágyak útján<br>ma még találkozom veled.<br>Pedig az őszi erdő sárga lombján<br>ezüstös dér nevet.<br>De mit mondhat egy gyáva ember<br>ha a félelem ösvényén halad.<br>Ki szólni hozzád régen nem mer<br>hisz gazul magadra hagytalak.<br>Itt az omladozó lombok alatt<br>újra bocsánatod kérem.<br>Lelkem szárnyán sóhaj fakad<br>kérlek bocsáss meg nékem.