A földből előbújó szépség,<br>Ezt a meseszép teremtményt<br>körüljárja a különlegesség.<br><br>Ember az értékét fel nem fogja,<br>Csak lát, bámul, csodál, majd<br>Azt külleméért folyton leszakítja.<br><br>Vázában már akárhol tündököl,<br>Illatára az érzék új értelmet nyer.<br>Öntözgeti, de a valóság előtör.<br><br>Élénk színeit hamar levetkőzi,<br>Bús árnyalatot kölcsönöz a helytől.<br>Hervadozik, vonzerejét nem őrzi.<br><br>Olyanná vált mint a többi zöld,<br>végül is ugyan onnan nőtt ő is.<br>Komorrá tette az ősi anyaföld.<br><br>Embernek társa nem lehet a Virág,<br>A csalódás pusztító erővel megy végbe.<br>Tartósabb növényt tartogat a világ.

Hogy a megmacskásodott lábaimat kicsit járassam <br>Életvonatom lépcsője mellé csak úgy leugrottam… <br>De a korlát fogantyút elengedni egyszerűen nem tudtam, <br>Így aztán kényszer kapaszkodva egészségügyileg futottam! <br> <br>Futottam lihegve, sínköveken botlottam, bukdácsoltam, <br>Elmúlt szereteteken erősen izzadva meditáltam! <br>Elemezgettem és úgy láttam, hogy itt nem változott semmi… gondoltam, <br>Életemben mindig hátrányom volt, mert én szerettem és nem molyoltam. <br> <br>Szó szerint, alig van olyan ember, aki tud is szeretni, <br>Szó szerint, alig van, aki tud, és nem tudja kimutatni… <br>Szó szerint, kilencvenhat-hét százalék nem is tud szeretni! <br> <br>(3 soros-zárttükrös) <br>Engemet gyermekkoromban ősök, kizárólag szeretetre neveltek, <br>És életemben meg körülvettek a hihetetlenül szeretetlenek… <br>Engemet gyermekkoromban ősök, kizárólag szeretetre neveltek. <br> <br>(3 soros-zárttükrös, önrímes) <br>Negyvenhat nappal a tizennegyedik születésnapom előtt, <br>Lecsapott az életménkű, feljött a vörös köd anyám előtt... <br>Negyvenhat nappal a tizennegyedik születésnapom előtt. <br> <br>Családomnak vége lett! Utóbb kiderült, hogy anyám végzetesen beteg volt, <br>Apámnak, előttem mondta, hogy most menj el, délutánra gyere ruháidért. <br>Apám meg elkullogott, holott a fél ház a nevén volt, <br>Én meg csak néztem, hogy ő ezen eljárást ki nem kódolt... <br> <br>Letaglózott semmi üressége, ami hevesen rám robbant, <br>Majd a falnak vágott és szeretetre vágyó lelkem ott robbant. <br>Közben meg szeretném hinni, hogy nem csak szeretet vesztese vagyok, <br>Egyszer még eljön az idő, hogy kihirdetik, a győztes én vagyok! <br>A pech bilincse azonban, hosszú évek alatt bizony, rég rám rohadt, <br>És nincs is senkim, ki nevetve kioldaná a picinyke zárakat… <br> <br>Vannak kiknek a hátrányuk utóbb még az előnyük is, <br>De én? Immár a függönygördülésem előtt, nem csakis! <br> <br>(Senrjon) <br>Megmaradt a hátrányom… <br>Marad hátrányom, ösztönt élem.... <br>Már ösztönöm sincs… <br> <br>Vecsés, 2021. március 16. – Kustra Ferenc József <br>

Az áldott pillanatokból, fellélegzésekből<br>Nem maradt semmi.<br>Ez az emlegetésednek ára, két hányás<br>Közt újra elveszni.<br>Vad erjedésnek indult a legolcsóbb bor is.<br><br>Cseppek a vállamon. Csupán az időjárás, ami haláli szeszélyes.<br>Önmagam zivatarjait se lehet előre jelezni, Úgy nem lenne személyes.<br>Gondosan lekoptatott szívemben ragadok.<br><br><br>Igazán felszabadíthatna ez a dombtető,<br>Feküdnék itt dalolva veled.<br>Szorongató bájadból tákolnék akaraterőt,<br>Talán nem is nézném a kebled.<br>Szemem is megered, ömlik az életadó eső.<br><br>Innen fentről látom, ahogy elönti a dudvát.<br>Mind egy szálig elpusztul.<br>A pofátlanul nagy, mesélő ősfák sajnálják,<br>Miképp az ég elhalkul.<br>Gyökér kell, hogy hajtásaim ne mossák el.<br><br>Borosüveg tanúja, hogy végzek kettőnkkel.

Első pillantásra beléd szerettem,<br>és szívem halk szavát követtem.<br>Üvöltöttem volna a világnak, hogy megtaláltalak,<br>de lassú, halk léptekkel biztosabb volt a válasz.<br>Kell, hogy erős legyek, önmagam, egyedül,<br>és így talán a Te szíved az enyémmel rezdül.<br>Lágyan, finoman, egymást érezve lényünk megnyílik egymás felé,<br>érzem lelked érintésének mélységét, mely csak hozzád vezet, nem másfelé.<br>Tudom, hogy együtt erősek vagyunk, egymásból meríthetünk,<br>és a világ elhalkul, és ketten vagyunk egyes-egyedül.<br>Arra születtem, hogy szeresselek,<br>hogy szerelmemmel ünnepeljem lényedet,<br>Te pedig lelkemet vezeted előre,<br>és bármerre mész, én követlek.<br>Hisz hozzád tartozom, Te pedig énhozzám,<br>mindig is így volt, és így lesz ezután.

Simogat az érzés, mint egy puha paplan, beteríti testem,<br>az Égre nézek, és csak a csillagokat lesem.<br>Melyik világít nekem?<br>Melyik vezérli lelkem?<br>Vajon az Ég küldte,<br>vagy csak buta álmaim egyike?<br>Táncolnék az esőben, fejest ugranék a mélységébe!<br>Érzékeny, látó szellem, már elsőre meglátta lelkem.<br>Igaz valóság vagy hamis ábránd csupán?<br>Az Eget kérdezem és segítségét várom immár.<br>Bár lelkem mélyén mégsem hiszek benne,<br>annyi fájdalom ért, hogy nem tudom, elhihetem-e.<br>De ez úgyis a jövő zenéje.