Rian fejemben a fagyott sejttömeg.<br>A puszta szeretetből katasztrófa<br>Épül, véres agyam vár parancsszóra.<br>Analízál majd kételyt szór a löveg.<br><br>Eddig jó lélek hordozója voltam,<br>Mégis elönt a tengernyi aljasság.<br>Pillanat tört e reám, mint balgaság<br>Vagy a pillanatba magam tapostam?<br><br>Mérhetetlen gonosz, igazán emberi.<br>Mindig is ott volt a mezsgye, amin túl<br>Mindent mi vagyok a vágy felülmúl.<br>Zsigeri célomnak nem tiszták eszközei.<br><br>Kegyetlenül hasogatja lelkem a leány.<br>Igaz jót kerestem, szépet találtam.<br>Főbűnök táncolnak, én is beszálltam,<br>Egyik hívja másikat, nem nehéz talány.<br><br>Mivé lettem én? Bölcs vadállattá.<br>Mi voltam? Ember ki nem válhatott naggyá.

Szenvedéllyel nézlek, <br>Jegyed van a szívembe,<br>De más vonalakon bliccelsz.<br>Azokon biztos sok a megálló.<br><br>Hagyom az agyalást,<br>Büszke vagyok magamra.<br>Józan vagyok, de semmi érv.<br>Várom a nyáltengert.<br><br>Bugyog a vér ajkaidban,<br>Mindenféle vérsejttel tele.<br>Szerencsés egy banda.<br>Kérlek, ne használd.<br><br>Szívemet hányom eléd.<br>Nincs nálam, külső zsebben se.<br>Talán Otthon hagytam, de <br>Elmúltam már tizennyolc.

Én vagyok az... Itten, én! <br>De lennék én fenomén? <br>Ez bizony, nem csak az én vágyam, <br>Sok ember lenne benne társam… <br> <br>Ezt a sors, persze keveseknek adja meg, <br>A többség, marad maga szintjén, a tömeg... <br>Tömegnek lenni, vajh jó-e? <br>Ha nincs más, ezt kell élnie… <br> <br>A lelkem alsó polcain, csak a várakozás honol, <br>Mi lesz holnap, holnap után, a jövőben… úgy marcangol. <br>Bármi lehetnék, és az lenne nekem az új élet, <br>Ha minden marad... a hétköznap úgyis folyó élet. <br> <br>Vecsés, 2014. február 19. – Kustra Ferenc József <br>

Ennyi kell, kizárólag. Egy kávé ami forró.<br>Kilábalok az álomból s lefőzöm amint <br>Eszembe jut a tegnap, a sok üres korsó.<br>Izmok rándulnak, mosolygok. Kávé kell,<br>Meg bele tej. Magyar termék, az az olcsó.<br><br>Zimánkós az idő, vagy a véralkoholszint<br>Csappant meg, köntösöm felhúzom.<br>A cukor, tejpor meg nutella rámtekint,<br>Mindenből teszek, egyik se kell bele,<br>mellé kellene Ő, aki rám se legyint.<br><br>Asztal végében ülhetnél, vagy rajta<br>a terítőn, az ínyenc eledelek között.<br>Mesélhetnél vagy fakadhatnál dalra<br>Is rögtön, arról amit álmodtál, ami kell.<br>Csak szúró szemeid vesd erre az arcra.<br><br>Több kell, mint kávé. Jobb kell mint köntös.<br>Kívül-belül melegíts, érzékszerveim kösd<br>Le kérlek testeddel, érzem milyen bűvös.<br>Most nézem, a kávéspoharam még tele,<br>Kortyolom, most ez kell, ez a közömbös.

Honnan erednek azok az őselvek?<br>Folyton előttem állnak mint kőhegyek.<br>Százszor, bizton nem néhányszor<br>Üti fel fejét hogy erősnek ismernek.<br><br>Mászom, utamban áll egy szerpentin.<br>Vétek uralkodnom békés területein <br>A völgynek, nem találok nyugalmat <br>Az elnyomottak hamar múló könnyein.<br><br>Rang és létra, csodás szimbolika.<br>Az észak hegyei jobb retorika, <br>Mihelyst csúcsra törni akar s fog<br>Hálátlan harcosoknak legjobbika.<br><br>Felfelé ösvényen gyengül a növényzet.<br>Zöldellő színek nem borítják környéket,<br>Alázat hűlt helye és annak hivatott<br>káromlói rombolják az összképet.<br><br>Mit akarok Én, kósza vágyálmot?<br>Elhiszem, és vállalom a vakságot,<br>Átgázolok utolsó méterein a gyopárnak<br>S követelem a legmagasabb ábrándot.<br><br>A maradék meghátrált, egyedül állok <br>Hófödte magaslatról én diktálok.<br>Ridegség fog el nyomban, felelősség<br>Terhe nyom mi ellen szembeszállok.<br><br>Vezetem a hegy lakóit, fagyoskodva.<br>Gyáva hatalom másokat ostorozva<br>Őrzi saját helyét. Nem értek vele egyet,<br>Lelkem szól mint zászló, fentről s lobogva.<br><br>Visszaindulok a völgyekbe, a béke hív.<br>Domináns egyén itt nem csatát vív,<br>Akaratommal rendet teremtek, mely <br>Oly hatalmas, mint az emberi szív.