Az áldott pillanatokból, fellélegzésekből<br>Nem maradt semmi.<br>Ez az emlegetésednek ára, két hányás<br>Közt újra elveszni.<br>Vad erjedésnek indult a legolcsóbb bor is.<br><br>Cseppek a vállamon. Csupán az időjárás, ami haláli szeszélyes.<br>Önmagam zivatarjait se lehet előre jelezni, Úgy nem lenne személyes.<br>Gondosan lekoptatott szívemben ragadok.<br><br><br>Igazán felszabadíthatna ez a dombtető,<br>Feküdnék itt dalolva veled.<br>Szorongató bájadból tákolnék akaraterőt,<br>Talán nem is nézném a kebled.<br>Szemem is megered, ömlik az életadó eső.<br><br>Innen fentről látom, ahogy elönti a dudvát.<br>Mind egy szálig elpusztul.<br>A pofátlanul nagy, mesélő ősfák sajnálják,<br>Miképp az ég elhalkul.<br>Gyökér kell, hogy hajtásaim ne mossák el.<br><br>Borosüveg tanúja, hogy végzek kettőnkkel.

Első pillantásra beléd szerettem,<br>és szívem halk szavát követtem.<br>Üvöltöttem volna a világnak, hogy megtaláltalak,<br>de lassú, halk léptekkel biztosabb volt a válasz.<br>Kell, hogy erős legyek, önmagam, egyedül,<br>és így talán a Te szíved az enyémmel rezdül.<br>Lágyan, finoman, egymást érezve lényünk megnyílik egymás felé,<br>érzem lelked érintésének mélységét, mely csak hozzád vezet, nem másfelé.<br>Tudom, hogy együtt erősek vagyunk, egymásból meríthetünk,<br>és a világ elhalkul, és ketten vagyunk egyes-egyedül.<br>Arra születtem, hogy szeresselek,<br>hogy szerelmemmel ünnepeljem lényedet,<br>Te pedig lelkemet vezeted előre,<br>és bármerre mész, én követlek.<br>Hisz hozzád tartozom, Te pedig énhozzám,<br>mindig is így volt, és így lesz ezután.

Simogat az érzés, mint egy puha paplan, beteríti testem,<br>az Égre nézek, és csak a csillagokat lesem.<br>Melyik világít nekem?<br>Melyik vezérli lelkem?<br>Vajon az Ég küldte,<br>vagy csak buta álmaim egyike?<br>Táncolnék az esőben, fejest ugranék a mélységébe!<br>Érzékeny, látó szellem, már elsőre meglátta lelkem.<br>Igaz valóság vagy hamis ábránd csupán?<br>Az Eget kérdezem és segítségét várom immár.<br>Bár lelkem mélyén mégsem hiszek benne,<br>annyi fájdalom ért, hogy nem tudom, elhihetem-e.<br>De ez úgyis a jövő zenéje.

Megremegve vágylak, ó, Jolán! <br>Lehet, hogy enyém lennél talán? <br>Levetkőztetnélek, <br>Megszeretgetnélek... <br>Ezt lehetne mielőbb, netán? <br> <br>Jolánkám, te vagy a vágyottam! <br>Mondanám; testeddel játszottam! <br>Kihúznék én mindent, <br>Orgazmust, kéjt, mindet... <br>Kufircolnánk… nem csak álmomban. <br> <br>Add át magad, izzadj, csókolj meg, <br>Altestedben kéjt, éljük csak meg! <br>Orgazmusod vágyam, <br>Maga varázsában... <br>Csodás mozgással is lepjél meg! <br> <br>Vecsés, 2019. január 17. – Kustra Ferenc József – Erotikus LIMERIK csokor. <br>

Mindig óvtál, oltalmaztál, <br>Ha kellett fájdalmat csillapítottál.<br>Ha beteg voltam, mellettem voltál,<br>Lelket, megszakadt szívet gyógyítottál.<br><br>Sok rossztól megóvtál,<br>Hogyha féltem, bátorítottál, <br>Vagy éppen alibit biztosítottál. <br>Könnyet töröltél, védtél, vigasztaltál.<br><br>Számíthattam segítségedre,<br>Ha nehézség telepedett szívemre.<br> Hitted, tudtad mire van szükségem,<br>Anyai szíved érezte minden rezdülésem. <br><br>Jó, hogy hittél bennem,<br>És sikerült ennyi mindent elérnem.<br>De ha kell, sírhatunk is egymás vállán,<br> Hisz mi együtt utazunk a szeretet vonatán.<br><br>Hálás vagyok mindenért,<br> Törődésért, léleksimogatásért.<br>Köszönetet így mondok most Néked,<br>Mi tőlem telik, megteszem én is Érted.<br><br><br>2021. május 2.