Valahol, a halottak könyvében,<br>Jégcseppbe zárt virágkehely könnyével beírva,<br>Gyöngy-fekete betűkkel szív-dobogva, ott van a nevem beírva.<br><br>Tiszta, dérlepte ágak fehér tisztaságában<br>Sirat anyám, a halottak völgyében,<br>Az örökkévalóság halhatatlanságában.<br><br>Fehér, deres fák között, vakító fényben,<br>Kemény sziklagránit kövek tövében temettek el,<br>Most a hó takarta falu befogadta testem örökre.<br><br>Jégverem templom tornyából szól a harang,<br>Anyám könnye ráfagy az oltárra,<br>Sajgó szívében fájdalom.<br><br>S a szél már messze fújta emlékeink nyomát,<br>A fákon megolvad a jég,<br>Zöldbe fakad mező és a rét.<br><br>Új életek s frigyek fakadnak,<br>S újra meg újra minket elfelejt a falu<br>A holtak birodalma végtelenjében.<br><br>Csaholt egykoron felém az élet,<br>Még élni kéne pár évet csupán,<br>Míg a szent föld be nem fogad.<br><br>A vérző nap elbújik a horizonton,<br>S piros-fehér-zöld lepellel takar be anyám,<br>Fájó szívében himnusz szól.<br><br>S akkor, a csendes éjben, elmegyek közületek örökre,<br>Hol nincs fájdalom, szenvedés, csak közöny,<br>S hogy köztetek éltem, köszönöm.

Számomra nincs virág,<br>Csak múló nefelejcs.<br>Síromra leteszed, és csendben keseregsz.<br>Fúj már a szél,<br>A bús őszi szél.<br>Nyomában száguld már a fázós hideg tél.<br><br>Ne várd a májust,<br>Nékünk nem lesz kikelet.<br>Csókokat lehel rám a végső szerelem.<br>Elmúlt a tűz,<br>Nem lesz több nyár.<br>Nézd, a dombon túl a nap is messze jár.<br><br>Érzem, hogy fáradok már,<br>és fáj a kikelet.<br>Remegve várom már, hogy a mélyre tegyenek.<br>Végtelen kék,<br>Tiszta az ég.<br>Vénülő szemeim a múlóságba vész.<br><br>Számomra nincs virág,<br>csak sötét végtelen.<br>Csókunkra jégcsapot rak már a szerelem.<br>Csillagos égen a drága hold,<br>Itt megpihen az élő és a holt.

Felhők között legelésző égi bárány,<br>Hangfoszlány az éteren túl,<br>Testem leszáll,<br>Földre érve lettem<br>Nyomorgó, elnyomott.<br>Gyűlölettel övezett,<br>Trónfosztott, guberáló koldus.<br>Láp, mocsár, ingoványok szülötte,<br>Fekete füstszmog ivadéka.<br>Söpredék, nemkívánatos betolakodó!<br>Elvágyom innen felhők közé,<br>Lenni legelésző égi bárány.

Szállj velem fel az éji csendbe,<br>Felhők felé a sötét éjbe,<br>Csak ketten az ürességben,<br>Pofonoktól mentességben.<br><br>Holt költő ír némaságban,<br>Boldogtalan magányában,<br>Tinta freccsen szerteszéjjel!<br>Csillagtalan sötét éjjel.<br><br>Fenn az űrben társtalanul,<br>Bolyongok sokszor céltalanul.<br>Ez a világ hideg, kemény,<br>Kevés benne a hit és a remény.<br><br>Mert ki élni akar, az a végtelenbe kiált!<br>Éreztetik velünk mindenütt a hiányt,<br>Cigány vagyok, tehetek én róla!<br>Tehetetlen hullok le a porba!<br><br>Vérvirág csöpög megsebzett szívemből,<br>Halálsóhaj száll meggyötört lelkemből.<br>Lágy szellő simogatja arcom.<br>Ó Atyám, hallani akarom hangod!<br><br>Mert munkát találni így nagyon nehéz,<br>Ha mindenki utál, mindenki lenéz,<br>Mert barna színű a bőröm!<br>Hát ez a vétkem! Ez a bűnöm.<br><br>Lennétek ti is egyszer a helyemben<br>Legalább egyszer ebben az életben!<br>Éreznétek ti is a hiányt,<br>S nem bántanátok többé a cigányt.

Ábrándozva messzi tájon,<br>Anyám házát látom alkonytájon.<br>Rozzant házán a nap megállt,<br>Jó anyám sírt, hazavárt.<br><br>Tombolón fújnak a böjti szelek,<br>Hozzád, jó anyám, már nem mehetek.<br>Arany könnyed hull a mennyből,<br>Ezüst tollam a fájdalomtól meg-megrezdül.<br><br>Szitáló eső hull reám.<br>Visszatérő emlékek éltetnek, anyám.<br>Úgy mennék hozzád, de már késő,<br>Bús szél söpör, szívem vérző.