A házunk tetején gyülemlik a felhő,<br>Majd elfújja tavasszal a szél.<br>Könnyeinket a nap szárítja,<br>Eltemet majd minket is a tél.<br><br>Szörnyű a karácsony egyedül,<br>S jólesik a penészízű kenyér.<br>Felsóhajt valahol az árva csendben a szegénység,<br>S a hidegben kéreget egy zenész.<br><br>Mert az életnek Húrja van!<br>Hát játssz rajta, cigány! Verítéked kiül homlokodra.<br>A szél cibál, de nem számít már!<br>Csak egy számít, túlélni.<br><br>Túlélni a telet, az éhínséget,<br>Most zenélsz kiszolgáltatottan!<br>Csak játszd el, játszd el a zenéd! A végsőt...<br>S a szél táncot jár letépett ingeddel.<br><br>A láz a tüdővész elért,<br>Mert kinek kell egy kivénhedt zenész!<br>Sótlan az élet... Adj hát neki, még kér, amíg él!<br>Holnap késő lesz talán, ha a pap némán temet.<br><br>A síron nem lesz, csak vadon virág,<br>A fejfán a hegedű már nem zenél.<br>Már nincsen, ki húzza,

Megyek erre, megyek arra,<br>nézek erre, nézek arra.<br>Gumicsizmám recés talpa,<br>virág hajlik a sarkamra.<br>Barna kislány lakodalma,<br>táncra perdül kormos arcú, bajszos Vajda.<br><br>Nézek jobbra, nézek balra,<br>szalmazsák ágy hajlékomban.<br>Gyere hozzám, barna kislány,<br>mutassuk meg, szép a világ!<br>Színes sátram néked szántam,<br>hogy szeretlek, meg nem bántam.

Magyar földön<br>álmos koldus vihart guberál.<br>Letargikus erővel söpri a kapott életeket,<br>hordja messzire a csapodár faleveleket.<br><br>Barbár nászéjszakán<br>valahol megszólal búsan egy hegedű.<br>Varjak gubbasztanak kinn a magas fákon,<br>s a jeges szél fúj át a kies pusztaságban.<br><br>A nincstelenség sóvárgó vággyal<br>pásztázza végig a még élhető kis falut.<br>Üres templomunk békés csendjén<br>melankolikus harang szól.<br><br>Itt bizony életek tűntek el,<br>ki tehette, messzire elvándorolt!<br>Ősi falum már rég mások lakják,<br>új bíbor színezettel spidez az álmatlanság sötét éje.<br><br>Zengő versem regös ének,<br>kiábrándult, mulandó itt az élet.<br>Árpád vére lázadó, pogány hada,<br>az ősmagyarnak már itt nincsen szava.

Aztata, vén tata,<br>baktat a nyár.<br>Dobban a lópata,<br>vágtat a vágy.<br>Pördül a szép Kata,<br>fordul a lány.<br>Táncol a vén vajda,<br>álarcosbál.

Nemes viharok söprik az ősi birtokot,<br>jön felénk a rézkrajcáros nyár.<br>Az éhínségtől fetreng a népem!<br>Száz halállal borul ránk az éj.<br><br>Szótlan makacssággal elered az eső,<br>sötét fellegektől szenvedünk az idők magányában,<br>ekhós szekereink tépve és elázva!<br>Baktatnak búsan lovaink a mulandóság felé.<br><br>Harcokat vívunk viharral, széllel,<br>majd ránk ront a fekete sereg!<br>Halálmadár rebben az égre,<br>sörétes lelkünk fájón lebeg az éjben.<br><br>Végtelen idő... rohanó élet,<br>miért nem tudunk élni egymás mellett szépen.<br>S miért nem fogjuk meg egymás kezét!<br>Az életünk kegyetlenül nehéz.<br><br>Kibérelt viharok pusztítanak a tájban,<br>vándorbotján megfáradtan jön az ősz.<br>Nyomorúságos idő ül a tájra,<br>jobban kéne vigyáznunk egymásra.