Nem írok a panaszfalra,<br>Nem érdekelsz már.<br>Ami fájt, az ma már sárgult levél,<br>Ősz lombhullatás.<br>Tenéked meg, ahogy látom, örömkarnevál.<br>Nem vádollak már meg téged,<br>Hisz nem is értenéd.<br>Ha a magad útját járod,<br>Engem engedjél.<br>Ne szekírozz tovább!<br>A szívem meg-megáll,<br>Mert szeretlek még téged, nem vitás.<br>A Szívem napsugarán tündökölsz tovább.<br>Lépjünk hát tovább.<br>Lepereg a búcsúkönnyem, fájón ég a vágy.<br><br>Nem írok a panaszfalra,<br>Úgyis elhagynál,<br>Harcolnom érted kár!<br>Hát ennyire szerettél?<br>Az egész csak füst, vak románc.<br>Még most is hazudtál!<br>Remegő karjaimban

A szürke homályban<br>szemerkél az őszi eső.<br>Az alkony sötétséget hoz e tájra,<br>a bús bánat a síró tájat átjárja.<br><br>A sápadt hold adja fényét a kis szobámnak,<br>elmerengek sivár múltam nomád életén.<br>Mily keserves errefelé az emberi élet,<br>oly könnyedén adja lelkét a földnek.<br><br>Haldokló, nyugdíjas főnixéletem elég!<br>S a hamvaiból újra életre kel.<br>Lángvörös arcomról letörli a könnyet,<br>újjáéledt a nyomor itt szépen.<br><br>Száz krajcárt érő szívverésem<br>odaadom szép asszonyomnak lágy ölébe.<br>S az esőzések utáni föld illatára<br>bűnök és bocsánatok ülnek a nyomorgó tájra.<br><br>Fekete asszonyok<br>énekelnek násztáncban.<br>Kóbor varjak gyűlnek rút fejük felett,<br>apró kis kunyhóinkban meg kuksol a nyomor.<br><br>Zúg és tajtékzik a Tarna folyó,<br>eltűnt a nap is az égről,<br>s a szürke homályban<br>szemerkél az őszi, ónos eső.

Bolond a tanyán<br>rönkön ül merengve.<br>Csendes éjszakán<br>gondokat feledve.<br><br>Az ágon egy veréb gubbaszt,<br>alszik tán.<br>Csillagfényes este<br>egy süni botorkál.<br><br>A cigánysoron is<br>néptelen az utca.<br>Csak a Gazsi háza<br>van még világítva.<br><br>Beteg gyermekét<br>most nézte meg orvos.<br>Csak egy kutya vonít,<br>fekete a kormos.<br><br>Túl hét berken,<br>és túl hét akácsoron.<br>Vajúdik egy tehén<br>szalmás alomhelyén.<br><br>A tücsök ciripel,<br>messze száll a hangja.<br>Rá a tavibéka<br>felel kuruttyolva.<br><br>Csendes a táj végre,<br>éjfélt üt az óra.<br>Szólott a bagoly<br>még egy huhogóra.<br><br>Csizmáját a sötét éj<br>leveti és alszik.<br>Itt-ott egy-két falu<br>templomtornya látszik.<br><br>A nap felkel majd,<br>ha kell kakasszóra.<br>Új napra ébredünk,<br>nyári virradóra.

Ki látott már égig érő szerelmet,<br>hol sírva eszi kenyerét a szeretet.<br>Elmennék én tehozzád, de az élet visszatart!<br>Szívemnek bús dobbanása elapaszt.<br><br>Láttatok már égig érő szerelmet?<br>Boldogságban menetelt a szekerem.<br>Szivárványos ég alatt ma könnyezem,<br>nem találom már a párom sehol sem.<br><br>Eltemettem, a sírodon zokogok,<br>elfeledni lényed soha nem fogom.<br>Árva szívem most lett igazán szomorú,<br>a sírodon friss még a koszorú.<br><br>Láttatok már égig érő szerelmet?<br>Megöl engemet a végtelen szeretet.<br>Marcangolja szívem, lelkem a bánat,<br>meg kell halnom erőtlenül utánad.<br><br>Üres lett már az életem nélküled,<br>nincs helyem a világon nélküled.<br>Ki látott már ily szomorú szerelmet,<br>átok veri a lelkemet, kegyetlen.<br><br>Tarnazsadány, Heves megye, 2018. szeptember 21.

Fájdalmas hideg ül a kertemre,<br>fáim között sír, zokog a tél szele.<br>Éjfél van... bejön a hideg az ablakon,<br>sóhajom száll bús hajnalokon.<br><br>Szomorú asszonyom mellettem<br>vacog, fázik az éjben.<br>Vajas zsemléről álmodik szegény,<br>bús szívébe ágyazza e titkolt reményt.<br><br>Megpihenek hűs-forrás kebleden,<br>a végtelen hidegben csak reménykedem.<br>Hóhérként zörgeti ajtóm a szél is,<br>láncra vert szegénységben elgyengül a lét is.<br><br>Földhöz veri lelkeinket ez a nyomor,<br>és én - szegény balga - álmaim őrzöm a Poet-en.<br>Így kezdődött,<br>és itt érhet véget rút életem is.<br><br>Asszonyom csókjára<br>pirkadni kezd a hajnal.<br>Átkel a Tarnán a fagyos hóvihar,<br>sötét felhők nyomasztanak.