S Lám,<br>Szomorkodnak emlékeim<br>A letűnt időkön,<br>Eltűntek a sikereim.<br>Szívemben<br>Tátongó űr maradt.<br>Haldokolnak bús éjszakáim,<br>Elzsibbadt a nyár!<br>S valaki az éjben<br>Egy régi dalt muzsikál.<br>Kopott, elnyűtt vándorbotom<br>Az életét kilehelte.<br>S a puszta táj harangján,<br>Tarna vize zúgó haragján<br>Elveszek az élet kórlapján.

Aranylánc vagy ékes dísszel,<br>Alma - édes nektármézzel,<br>Szívem legszebb virágszála,<br>Csókot adok nemsokára<br>Feleségem homlokára.<br><br>Lépted lassú, kecses járás,<br>Jóságodért vagyok hálás.<br>Negyvenkét év házasságban,<br>Élünk együtt boldogságban<br>Csillagfényes éjszakákban.<br><br>1977. május 12., Házassági évfordulónk 43. ekkor lesz.

Betoppant az ősz misztikus csendjével,<br>A mennyei Napnak gyenge fénye árad ránk.<br>Kihamvad szívünk parazsa lassan,<br>Álmaink csendes képein felizzik újra meg újra.<br><br>A hideg szél zúg, süvít házról házra,<br>E fájdalom láncán ölel karom a félhomályba.<br>Szegény hajlékunkba bemenekült a nyomor,<br>A fényes csillagok alatt idevándorolt.<br><br>A nyomorba suhant lelkünk, kémlelik a Holdat,<br>Jön a tél, ölni akar megint<br>Hideg házainkban, mint tavaly,<br>A fekete, fagyos éjszakák.<br><br>Ablakom zörgetik,<br>Kenyeret hozott át apám,<br>Könnyező, kék szemén fáj a nyomor.<br>Felsüvít a hóvihar ezen a tájon.

Reményem gyötrő, édes álom,<br>Bús éveim üres napjain<br>Jöttél felém, mint egy ismerős csillag<br>Az esti alkony tüzén.<br><br>Kihamvadt parazsam fellobbanni látszik,<br>Legyőzve a gravitációs erőt!<br>Messze nyúló égi álom<br>Messzire visz szívem szerelmes hintaján.<br><br>Fájdalmas szívem szenvedéllyel átölel,<br>Arcomat örömkönnyek lepik,<br>Ó! A szerelmünket szétszakítani<br>Gyötrő kínt okozva ki teszi!<br><br>Talán egy régi barát, ki titkon öleli?<br>Szép életünk el fogja zülleszteni!<br>Ördögi koporsót ácsolnak nekem<br>Szívem sebesen verdeső aortáján.<br><br>Két év múltán<br><br>Szívemben egy új vágy remeg,<br>A múlt végre porba hullt,<br>Feltűnik egy tündéri nőalak,<br>S a kietlen havas tájon új élet fakad.

Vérünket őrzi kőabroszok sziklái,<br>Ott kacagott a halál felettünk.<br>A köveken megállt az idő is,<br>A napnak esteli parazsa vérünket melengeti.<br><br>Füstölgő gerendák,<br>Ajtók, ablakok bezárva.<br>Elszállt a füsttel a lélek is,<br>Kegyelemből maradt életek drámai románca.<br><br>Őseink szikláin, völgyein, az idő szelein<br>Sötét árnyak indultak hosszú útra.<br>Karavánok ezrei során némán<br>Feltámad az esteli szél.<br><br>Szomorú énekek eső mosta útjain,<br>A harmatcsepp csészéjén ponyva szakadt szét.<br>A kerekek nyomain még látni,<br>Szétszóródva váltak ketté szelt utak, ki erre, ki arra.