Időtlen idők<br><br>Megpihen a vágy a végtelenségben,<br>Repül a szív a tűzzománc reményen.<br>A vérrel gyúrt hajnalok hasadásán<br>Madarak is hallgatnak - e nyomorúságán.<br><br>Hol vagytok, régi kunyhóink asszonyai?<br>Csillagos ég alján eltűnt cigányai.<br>Hosszú évszázadok éber álmán.<br>Fényes Hold világít át emlékeim útján.<br><br>Nádasok közt eltűnt rozoga kunyhóházak,<br>Ott éltek családok, boldog házastársak.<br>Régi időkön eltűnt képek,<br>Hatszáz évünk nyugszik a magyar földben.<br><br>Tarnazsadány - Hidegvég, 2020. szeptember 14.

Vándorló, álmodó lelkem<br>Már morzsolja a hidegét.<br>Vénségemre könyököl már a sötét éj,<br>Elemésztette életemet a rövid idő.<br><br>Rádöbbentem végre, ez nem is szenzáció,<br>A világmindenség hamis illúzió.<br>Beteg, zord életem csak egy álmodozó,<br>Isten szeretetén haldokló.<br><br>És amikor 57-ben esendőn<br>Földre küldött a Teremtő.<br>Gyötrő, érző szenvedélyem mögött<br>Elveszek a múltam koldusai között.

Szabadon lépkedők<br><br>Lelke van a szeretetnek, jóságnak<br>A magyar földre született órákban.<br>Az Isten szabad életet adott a lét útján,<br>A tó tükrén vonuló vad felhőkön át.<br><br>Nékünk nem adott mást e kincsen,<br>De megnyugvásunk mégse nincsen.<br>Dicső múltunk szeretete hiányán<br>Nevelt fel hazánk kitagadva, mostohán.<br><br>Jószívű emberek végül mellénk álltak,<br>Szirtekre szálltak a boldogságú vágyak.<br>Lehetsz zsidó, cigány, ki szereti e hazát,<br>Mégis vádolva tör dühöngve ránk és újszülöttekre a halál.<br><br>Testvérem az ég csillagai alatt minden magyar,<br>Ne legyen köztünk soha bástyafal, harag.<br>S a haldokló világunk árnyékában<br>Sorsunk ne legyen rettegés, éljünk szabadságban.<br><br>Óvd meg minden magyart, Krisztus Urunk!<br>Régen zengett már fel az ómagyar himnuszunk.<br>Lobogjon a fellegekre a piros, fehér, zöld zászlónk,<br>Legyen örök béke szerte a világon.<br><br>Tarnazsadány -Hidegvég, 2020. szeptember 20.

Szomorú szerelem<br><br>Bánattal kószálok a tarnapart peremén,<br>Rád gondolok a tiszta szerelem szépségén.<br>A végtelen kék ég felé száll szívem dobogása,<br>A Tűzlángjainknak se lesz már olyan lobogása.<br><br>Könnyező szemekkel parton ért a hajnal,<br>Küzdő szerelmünket nem vigyázta angyal.<br>Nem talált rám Ámor az éjszakában,<br>Kereslek, kutatlak, gyötrő fájdalom némaságban.<br><br>Égő szívemet elemészti a bánat,<br>Ezüstösen peregnek könnyeim, égnek még bennem a vágyak.<br>Boldog, szép idők lelkemen tovaszállnak,<br>Szerelmünk fuldokol a háborgó végtelen szerelmi óceánjában.<br><br>Kiszenvedte szívem - e gyönyörnek terhét,<br>De vissza-, visszasír felém az a sok szép emlék.<br>A hajnal magára tűzi bíborvörös arcát,<br>Eltűnünk mi is a lehulló falevelek avarján.

Lélektemető<br><br>November<br><br>Tombol a szélvihar a temetőkertek alján,<br>Az elmúlás csendes sírhalmán.<br>Szomorkodik a naplemente a letört ágak lombján,<br>Ledőlt kereszteken üvöltöz az orkán.<br><br>Az ősz sárgán int búcsút a nyártól,<br>Halott világ halkan sír az emlékek vágyától.<br>A csillagok békés, arany fényén,<br>Nyugszanak a temető végtelenség sötét mélyén.<br><br>A vándor lehajtott fejjel megáll, elméláz,<br>A temető körül a vihar lehalkul, sírón megáll.<br>Az öreg vándor ott élt a vadonban,<br>Ott állt a Hold fényében úszó árnyalakban.<br><br>Örök álmot kínál az őszi, novemberi est,<br>Gyertyák fényénél a tájat bíborra fest.<br>Elnémul a sírás temető alkonyi reményében.<br>Új nap virrad az élők ébredő szemében.