Az ember fiai<br><br>Felkelt a Nap halott, sápadt fényével,<br>Késői szeptemberi nap gyenge melegével.<br>Nézem a messzi, távoli tájat,<br>Perzsel a múlt emlékei, ég a vágyam.<br><br>Keres a gyűlölet, itt jár a hideg szélben,<br>Megtalál minket a vándorló messzeségben.<br>Mindenhol mérgező, keserű élet várt,<br>Hordozza múltunk a régi gyászt.<br><br>Örök szülőhazám e drága hon,<br>Hol könny és bánat ostromol.<br>Nincs szívünkben harag, már nem várunk csodát,<br>Ősrégi cigány telepek őrzik még a lábam nyomát.

Gyertek, gyertek, gyerekek,<br>Játszunk kinn a tereken.<br>Mutassunk meg ennek a világnak,<br>Miértünk kell nyílni a virágnak.<br><br>Gyertek, gyertek, gyerekek,<br>Szedjük fel a szemetet.<br>Tiszta légtér kell az unokáknak,<br>Kis madárkák örüljenek a fáknak.<br><br>Gyertek, gyertek, gyerekek,<br>Zengjük be a hegyeket!<br>Békedalunk vigye a szél bátran,<br>Minden gyermek éljen félelem nélküli boldogságban.

Fehér hattyúk úsznak álmaim kristálytaván,<br>A holdvilág fénye járja át fájó dallamán.<br>Lelkem lángján tiszta élet,<br>Fekete, fehér, összekuszált képek.<br><br>A hajnali fény vörösre festi az ég alját,<br>Zord, bíbor szél viszi messzire szívem jajszavát.<br>Megtiporta az idő, szerelmünk kopár sírhant,<br>A szív megszakadt az ősz titkain.<br><br>Tábort vert a szívem lelke a csillagok alatt,<br>Gyűlölt hideg szél bánt a sátram alatt.<br>Számunkra idegenként, sikongva zokogunk,<br>Végtelen időkön magunkra maradtunk.

Himnusz<br><br>Hatalmas ősfák dzsungelében<br>Ősi szellemek sötét szemei bámulnak felénk a feketeségben.<br>A halottak völgyén sírón zeng az ének,<br>A nép nélküli földön ránk ébrednek a szellemképek.<br><br>Dicső népünk jeltelen sírban fekszenek szótlan,<br>Búsan kísért a végtelen karavánútban.<br>Jól tudom, apánk fiai szétszóródtunk a múltban.<br><br>Átkozott teremtények vagyunk elátkozva,<br>Hosszú, végtelen utakon meneteltünk leigázva.<br>A mi földünkön nem lehet hazánk!<br>Mély fájdalomtól szenved az ősanyánk,<br>A holt törzsem jelét viseljük szívünkben.<br><br>A világunk minden, csak nem becsületes,<br>Tudom, a népünk koholmány történelmén rettenetes.<br>Örökké él népünk, bár nem lesz béke a halálunk,<br>Átvezet a túlvilágra, a sírunk ki van ásva.<br><br>Hatalmas ősfák dzsungelében<br>Lelkünk ott lebeg békétlenségben,<br>Könnyeink áradó sors végzetében.<br><br>Tarnazsadány, Hidegvég. Roma nap alkalmára.

Kopár, dermedt, kora tavaszi tájon<br>Hűs hideg szél fúj fájón.<br>Nejem vártam, már jön végre,<br>Bús szívemre szállt a béke.<br><br>Kunyhónk felett szellemek árnya,<br>A csendes Tarna partján egy szél-tépett nyárfa.<br>Kis kunyhónkban gyertya fénye lobog,<br>Nyomorult életünkön a szívünk szeretetben dobog.<br><br>Mély szegénységünk gyönyörben fürdik.<br>Az esti szélben vénült, fáradt testünk álmodik.<br>Álmainkon angyalok suhannak.<br>Szívünkre hoznak boldog nyugalmat.<br><br>Boldog, békés nőnapot minden nőnek, különösen neked, Nejem.