Bánat könnye borítja szép szemedet.<br>A vidámság rád nem talál.<br>Elvesztetted végleg a szerelmedet..<br>Itt hagyott, már bármit csinálsz.<br>Eltemeted.<br>Elsírtathatod.<br>A szíved fájdalmát is megtagadhatod.<br><br>Bánat könnye csillog a szép szemeden.<br>Rád nézek, és fáj ez nekem.

Kéjesen nyaldossák testem olvadó lángok.<br>Nem marad belőle, csak nemtelen zsarátnok.<br>Gyarló, kultikus hit áldozatává váltam.<br>Nem terem babér nekem e sötét világban.<br><br>Tiszta, szűzi létemet a jónak áldoztam.<br>Áldott ünnepnapokon vidáman táncoltam.<br>Nagy tudásom, és szépségem lett a vesztem.<br>Irigy lelkek elveszik tőlem az életem.<br><br>Máglyát hordott össze a hitnek vélt balgaság.<br>Nem számít itt már, sem becsület, sem igazság.<br>Nyüszítve a fájdalomtól, az égre kiáltok.<br>Átokként örök boldogság szálljon rátok!

Köszönettel Sárosiné Mikó Ágnesnek<br><br>E földön, melyet már az ókor bölcsei is<br>a siralom völgyének neveztek, minden<br>ember saját keresztjét ácsolja, és tudva<br>vagy tudatlanul, hosszú életeken át,<br><br>mint saját sorsának jeléül a messzi cél felé,<br>néha könnyen, néha nehezen, de állandóan<br>magával hordja. Mint tékozló fiú, bolyong<br>e földön, mely néha, mint gyengéd anya,<br><br>és néha, mint szigorú apa, bán vele, de<br>majdnem a végtelenségig foglya marad<br>e föld kápráztató és varázsos szellemének.<br>Míg eszménye gyönge és tudata borús, minden<br><br>kő alatt egy kígyó vagy egy skorpió rejtőzik.<br>Ez egy lassú, hosszú idő, mely során egy balga ember<br>az élet törvényeivel örökké küszködik.<br>Egyenlően ismeri meg az élvezetet és a fájdalmat,<br><br>és emberi hajlama állandóan csak a földnek<br>mulandó mámora felé tereli. Fájdalom vagy<br>élvezet, minden érzés olyan, mint egy iskola,<br>de végül az emberi eszmében megszületik<br><br>a gondolkodás tétova szava. Idővel mindenkinek<br>tudás a célja, és a tudással együtt csírázni kezd<br>az akarata. A tudás hatalom, de könnyen félrevezet,<br>mert a hatalomra vágyás egyik legnagyobb veszélye.<br><br>Ennek viszont a büszkeség és zsarnokság az<br>ikertestvére. Egyetlen orvosság erre a jóakarat<br>és az alázatosság. Ez mind részese a földi<br>hatalomnak, akár mint erény, akár mint vétek.<br>Csak egyben vagyok biztos, hogy minden változik,<br>de az embernek saját elhatározása a megváltozás.<br>Tudása által állandóan választással áll szemben.<br>Útja sokáig előre vezetett, mert ez a fejlődésnek<br><br>ősi törvénye, de mikor végre betelik a pohár, az út<br>kétfelé szakad, és vagy balra vagy jobbra vezet.<br>Balra a zsarnok megy, jobbra, ki tiszta szívvel szeret.<br>Végül megérik az idő, mikor a földnek zarándoka<br><br>hátat fordít a gonosznak, és feladja a hosszú harcot<br>nemesebb tudatával felvértezve. Krisztus felé fordul szeretettel<br>telt lélekkel, és az Atya szőlőskertjében dolgozik.<br>Mióta az élet vizéből ivott, már többé nem szomjazik,<br><br>hanem éberen és szeretettel végzi önzetlen feladatát.<br>Hosszú s nehéz zarándoklása után földi élete<br>útjának végére érve, önként feszíti keresztre önmagát,<br>mert végre lemondott mindenről, ami mulandó és földi.<br><br>Most már bátran száll szembe a halállal, melyet nem<br>veszteségnek, hanem végső győzelemnek tekint.<br>Amint lenéz a keresztről, szemei könnyekkel telnek,<br>de nem önmagát siratja, hanem a gyarló emberiséget,<br><br>és minden könnycsepp olyan, mint egy fohász.<br>Most már élete teljesen Isten kezében van. Kileheli<br>lelkét, és ezáltal legyőzi a halált. Teste élettelen<br>a kereszten, de ő már halhatatlan. S íme, születik<br><br>Istennek egy új leánya vagy fia -<br>s mint Krisztus példája mutatta -,<br>minden megfeszítésnek feltámadás a díja.

Szokva volt a királyi udvar élvezeteihez,<br>A tágas termek ragyogásához és bűvöletéhez,<br>És a párnákkal töltött kamrák kényelméhez.<br>Ismerte az édes borok és egzotikus ételek ízét,<br>És a vonós hangszerek és fuvolák dallamait.<br>Látta a táncos lányok csábító varázsát,<br>És tudta hogy milyen a beteljesülés elegáns végtagú,<br>sötét szemű kurtizánok karjaiban.<br>De ennél többnek kellett lennie!<br><br>Tehát eldobta a jogart, a koronát és minden kötöttséget,<br>Mintha a palota egy arany ketrec lett volna,<br>És minden öröm nem lenne több mint csupa hazugság.<br>Árkokban aludt és folyók és források<br>Vizével oltotta szomját,<br>Bogyókat és diót evett,<br>Melyek hűvös erdei tisztáson nőttek.<br>Aszketikus remeték társaságába keveredett<br>Ez hátat fordított a világnak,<br>Példájukat követve ön-megtartózkodást<br>gyakorolt és hamuval borította be magát.<br>De mindez a takarékosság nem volt elég.<br>Mert többnek kellett lennie!<br><br>Tehát a fájdalmat és az élvezetet hátrahagyta,<br>Mert egyiktől sem tanult többet.<br>Teljes magányban vándorolt,<br>Feledkezve a világ csábításairól és varázsairól,<br>Meggyőződve arról, hogy valahol, valahogy<br>Boldogság és tartós bölcsesség található -<br>Hogy ennél többnek kellett lennie!<br><br>* * *<br><br>Hetekig tartó vándorlás után végre megérkezett,<br>Kimerülten és éhesen egy erdei tisztáson.<br>Beállt a szürkület, és a hold felkelni készült.<br>Menedéket keresett egy Bódhi fa alatt<br>És leszedett néhány érett fügét az ágairól.<br>Ezzel csillapította éhségét és szomját mielőtt<br>összegömbölyödött a fa lomb koronája alatt, és elaludt.<br><br>A hajnal első fényével ébredett,<br>Felült és körülnézett,<br>Teste pihent és elméje nyugodt volt.<br>- Nem megyek tovább - mondta magában.<br>- Ha itt nem találok békét, akkor nincs hová menni.<br><br>Keresztbe tett lábakkal, és egyenes gerinccel ült,<br>Pillantása mozdulatlan és céltalan.<br>Ahányszor felmerült egy gondolata<br>Elengedte, akár egy madarat melyet<br>Kiengednek ketrecéből és visszaadják szabadságát.<br>A csendes megfigyelőt kereste önmagában -<br>Az elme uralkodóját - ami olyan volt<br>Mint az élet titkos őre és fenntartója.<br><br>Ezt tette napról napra,<br>Amíg még a tér és az idő is elvesztette az értelmét,<br>És éppen a létezés titkának küszöbén állt -<br>Élet és halál, ok és okozat,<br>Én és nem én; és a gyanított, reménykedett<br>Ragyogás lényének középpontján.<br><br>* * *<br>Egyik reggel aztán felébredt és rájött<br>Hogy ülve aludt el,<br>És mégsem érzett kellemetlenséget a tagjaiban.<br>A teste sovány volt az önkéntelen koplalástól,<br>És amelynek nem szigorú korlátozás volt az oka,<br>Hanem az elmének célszerű leigázása.<br>Megmosakodott egy közeli forrásban, és ivott néhány korty vizet.<br>Aztán újra elfoglalta helyét a fa alatt.<br><br>Az agya üres volt, és a szíve várakozással telt el.<br>Lehunyta a szemét, és minden mást nélkülözött<br>Kivéve a megvilágosodás pillanatát,<br>Melyet már sejtett hogy semmivel sem kevesebb,<br>Mint tökéletes boldogság és teljesen megvalósult lény.<br><br>Képtelen lett volna megmondani, hogy percek vagy órák voltak-e,<br>Amikor gerince érezte az energia rohamát<br>Fark csonti gyökeréből, amely felszabadította erőteljes fellendülését,<br>És elérte a feje búbját,<br>Megtelítette egész lényét fénnyel, szeretettel és erővel.<br>Villámgyorsan egész lényének összes belső érzékeivel érezte<br>Az idő sokszínű és sokféle rohanását<br>A kezdetektől fogva, amint folyamatosan rendeltetési célja felé áramlik.<br>A lét teljes történelme felvillant belső látása előtt:<br>Csillagok, nap rendszerek és csillagképek születése és halála.<br>És mindegyiknek meg volt a jellegzetes hangja, színe és intenzitása,<br>Élénk és magasztos végtelenségben.<br><br>Aztán mintha a lába közelebb ért volna az otthoni talajhoz,<br>Hallotta a levelek suhogását a fák tetején,<br>Madár dalt, elefántok trombitálását, méhek zümmögését,<br>A sakál üvöltését, egy ágaskodó kobra sziszegését,<br>És végül is az emberek hangját.<br><br>Beszélgetéseket hallott a nyitott tereken,<br>Izgatott szóváltást egy piacon,<br>A világ fejedelmeinek kemény kijelentéseit,<br>És a betegek és a nélkülözők szánalmas siralmait.<br><br>Kardok csengésével,<br>Kürt fújással és dob veréssel végződött,<br>És a haldoklók és sebesültek nyögésével.<br>Ami hátramaradt, az varjakra, keselyűkre és dögevőkre lett bízva.<br>Aztán minden elcsendesedett, kivéve az erdő hangja.<br>Kinyitotta a szemét, és tudta, hogy<br>a Bódhi fa lomb koronája alatt ül.<br>Tekintetét maga elé a földre vetítette<br>És meglátott egy egyszerű vad virágot, amely<br>A termékeny erdőtalajból nőt ki, és tudta,<br>Hogy se több, se kevesebb, mind annál amiről<br>Látomásai tanúskodtak. Minden fűszál,<br>És minden apró kavics a folyó partján,<br>Mindezek a számtalan lények<br>Az áramló víz felülete alatt és felett<br>Részesei voltak a nagy kozmikus álomnak.<br>Az egész világ vágyakozott és erőlködött<br>A fény felé, éhesen a felszabadulásra és beteljesedésre.<br>Kutatása véget ért, és megtalálta a forrást.<br>Várakozásai beteljesültek -<br>Mi más is lehetett volna még?

Pajtás kutyánk elálmosodott,<br>és az alábbin gondolkodott:<br>Jaj, de nagyon nehéz a fejem.<br>Most már csak a földet nézhetem?<br><br>Nem látom a csodás világot?<br>A nagy mezőt, a szép virágot?<br>Bár, ha örökké csak ezt teszem,<br>akkor látom én hogy mit eszem.<br><br>Míg ezen gondolkodott szegény.<br>Elaludt a kis kutyalegény.<br>Szerinted álmában mit látott?<br>Virágos mezőn csonttal játszott.