Rálehelte páráját az ősz<br>a néma víztükörre,<br>titkokat rejtő szürke testét<br>egy zárás üdvözölte.<br><br>Holt- Dunának hívja népnyelv<br>ezt a csendes, lágy vizet,<br>nem halott, hemzseg az élettől,<br>nem rohan és nem siet.<br><br>Szülőanyja az ős, vén Duna <br>öleli át szeretőn,<br>a nád illatú halk sóhaja<br>szűrődik át levegőn.<br><br>Ladik siklik a vízen csendben,<br>parton fák ölelkeznek,<br>nem is csoda, hogy rabja lettem<br>gyönyörű Szigetköznek.

Fingfestésre adta fejét<br>a birkák vezére,<br>megpróbáltak utánozni<br>még ezt is elérte.<br><br>Iparkodtak megcsinálni<br>ami lehetetlen,<br>minél inkább nem sikerült<br>annál hevesebben.<br><br>Legújabb feladatotok<br>a vízgereblézés,<br>mondta a harsogó vezér<br>és ez már nem kérés.<br><br>Ott állt a déli fényben<br>felvetve setét,<br>tisztességtelenségben<br>megőszült fejét.

Elfordult tőlem a világ<br>nem mutatja arcát,<br>gyűlölködés ősi fája<br>elszórta a magvát.<br><br>Sűrűn, köddé összeállva<br>körbe vett a bánat,<br>magányosság dús szövete<br>borított rám fátylat.<br><br>Bezárnám a sötétséget<br>kitörnék a fényre,<br>Itt hagynám az alvilágom<br>úgy vágyom a szépre.

Első évünkre úgy emlékszem <br>mint egy hullámvasút utazás.<br>Fiatalon és egymáshoz csüngve <br>fedeztük fel a világot, melyhez <br>még közös szemünk is alig volt elég.<br>Rohant felénk az élet, és sebesen<br> utaztunk megosztott sorsunk felé. <br>Ilyen volt a kezdetünk, akár <br>egy hullámvasút utazás. Emígy <br>tanultuk egymástól a boldogságot. <br><br>Kézen fogva sétáltunk a ligetben<br>vén fák dús lombjai alatt, aztán<br>merengve néztük a tavirózsákat <br>és aranyhalakat a sekély tóban,<br>és meséltünk egymásnak a kávézóban<br>mint tavaszi ágakon csevegő madarak.<br><br>Együtt néztük a külföldi filmeket, és <br>karjaimban tartottalak mikor megsirattad<br>egy öreg színész haldoklási szerepét.<br>Oly sokat nyújtott nekünk az élet,<br>és e módon nyertük meg egymás bizalmát.<br>Ha együtt vacsoráztunk új ízek<br>tárultak fel megosztott ételeinkben, és<br>megismertük a bor széditő mámorát.<br><br>Miénk volt a város összes <br>gyönyöre és csábítása – <br>a meleg, nyüsgő esték és <br>a lusta szombat délutánok. <br>Még ma is lakója vagyok e helynek,<br>De én oda, a régi múltba, vagyok.<br><br>* * *<br>És most, megőszülve, <br>félig vak és fátyolos szemekkel <br>úgy nézek rádmint egy drága kincsre, <br>mert én már csak olyan vagyok <br>mint egy öreg mozdony melyben <br>lomhán kering a gőz, és mely <br>lassú, csikorgó kerekeken <br>püfög a kijelölt végállomása felé.

Marcika napja még elmegy,<br>nincs ok búra-bajra,<br>de ha eljön Márton napja,<br>lesz ok búbánatra.<br><br>Addig, amíg tököm tokos<br>nem lesz semmi bajom.<br>Remélem, hogy már sohasem<br>nem lesz nekem csajom.<br><br>Ezért aztán úgy döntöttem<br>nem leszek én el lúd,<br>ha Marcika maradok, hát<br>bizton nem jár rám rúd.