Csak egy porszem a végtelen<br>mi világomba veszett,<br>határtalan univerzum<br>ködéből épült makett.<br><br>Tárgyiasult gondolatok<br>testet öltenek lassan,<br>meg sem született csillagok<br>rejtőznek el a napban.<br><br>A remény is kudarccá vált <br>felbukott a szerencse,<br>apránként kiszárad minden<br>cseppekkel telt medence.

Hó lepte alak ül a padon<br>némán mered maga elé,<br>napfény csillan rajt a havon<br>hólé válik emlékekké.<br><br>Minden cseppje bánatot mos ki<br>megfáradt, nyomorgó szívéből.<br>Érdemes- e hát tovább élni,<br>vagy elég volt-e bús létből?<br><br>Nem töpreng az élet értelmén<br>elfogytak már a vágyai,<br>ráfagynak vízcseppek ékszerként<br>és elszakadnak láncai.

Vidd a csókom<br>hosszú útra,<br>őrizd is meg<br>míg látlak újra<br><br>Vidd magaddal<br>mint a reményt,<br>sose feledd<br>csókunk hevét.<br><br>Ha rám gondolsz<br>idegenben,<br>őrizzél meg<br>szerelemben.<br><br>Visszatérted <br>úgy epedem,<br>nem múlhat el<br>e szerelem.

Körbenéz az ifjú legény<br>hol találja kedvesét,<br>hogyha gyorsan előleli<br>mond neki egy szép mesét.<br><br>Mesét mond a szerelemről,<br>mit elhozott egy angyal,<br>madár hadak köszöntötték<br>vidám, szerelmes dallal.<br><br>De sehol sincs az ő mátkája,<br>tán az ördög vitte el?<br>Biztos nem, mert neki nem kell<br>nem megy el az bárkivel.<br><br>Olyan cudar az a leány<br>nevet az ifjú legény,<br>de rajta kívül nem kell senki<br>nekem egész földtekén.

Egy nagy kavicsot dobtam<br>a lelked tengerébe,<br>nem tudom hová merül<br>és vajon milyen mélyre.