Labirintus nyirkos mélyén<br>vaksötétben ballagok,<br>nem ad fényt itt semmi más csak<br>fejem felett csillagok.<br><br>Megroppan a lábam alatt<br>szerteszét szórt csonthalom,<br>láthatatlan rém pusztít itt<br>nincsen benne szánalom.<br><br>Acéloznám a szívemet,<br>de legyőz a borzalom,<br>félelembe burkolódzva<br>az utamat folytatom.<br><br>Madárdalos hajnal fénye<br>felváltja a vakságot,<br>nehéz lesz majd elfeledni<br>ezt a szörnyű rémálmot.

Az őszi kertben<br>Az őszi kertben már elnyíltak a rózsák,<br>csak a krizantém bontja szirmait,<br>borzas fejével hajlik a földre,<br>s az őszi faggyal lassan búcsút int.<br>Lassan felveszi dérezüst ruháját <br>a kert, s míg lehunyja álmos szemeit,<br>halk sóhaj száll a hűs éjszakában,<br>mint mikor valaki szépet álmodik.<br>Most csak pihen. Majd lassan újraébred,<br>mikor a tavasz újra élni hív,<br>felébresztve az alvó világot,<br>eléjük tárva földi kincseit.<br>Ő is úgy érez, akár az ember,<br>s ha bánat suhintja homlokráncait,<br>sűrű könnyeket hullajt a tájra,<br>siratva mások súlyos vétkeit.<br>Mert ők is érzik, e haldokló világban<br>mily kevés már a tiszta szeretet,<br>s színes virággal egyre csak hívnak,<br>ne állj a sorba! Te csak élj, s szeress.<br>Mert míg szeretet vezérel minket,<br>s ameddig győz a tiszta értelem,<br>addig tágul e csodás világ és<br>ezer szépsége tárul fel neked.

Beléd szerettem te szép lány<br>mondok neked száz bókot,<br>kérlek szépen add meg nekem <br>szívedhez a PIN kódot.

Hólepte ága csüng a fának<br>úgy tűnik, mintha búsulna,<br>talán arra gondolhat ott most<br>kinyújtózni, de jó volna.<br><br>Ám az is lehet, hogy szép terhet<br>boldogan visel az ágán,<br>mert télen hóköntöse nélkül<br>állna ott csupaszon, árván.

Elfeledett istenségek<br>lakában áll Esőisten,<br>szomorúan gondol arra,<br>aki őt imádja nincsen.<br><br>Feledetten, keserűen<br>leült égi trónusára,<br>imáitok szálljon felém<br>kérleli, de mindhiába.<br><br>Szomorú keserűségben<br>jéggé keményedett szíve,<br>fagyos arcán csorgó könnye<br>lehullott, mint bús hópihe.