Adj, helyet magad mellett kérlek,<br>hiszen tudod, hogy nélküled,<br>minden perc, minden eltöltött óra,<br>keserves kín és gyötrelem.<br><br>Hadd legyek veled minden este,<br>s mikor fáradtan érkezel,<br>átveszem majd a vállaidról<br>a súlyt, mely a lelked őrli fel.<br><br>Tudom: most rossz időket élünk.<br>Fáj. És úgy tépi szívemet!<br>Őrjítő ez a messzeség, mely<br>elválaszt tőled kedvesem.<br><br>Lelkem most vad viharként tombol,<br>mint egy vulkán, és úgy remeg,<br>nem bírnám ki, ha bármi érne,<br>hiszen te vagy a mindenem.<br><br>Te vagy a szikra, mely még éltet,<br>s a tűz is, amely úgy lángra kelt,<br>amikor nem vagy, szinte éget,<br>s néha félek, hogy megsebez.<br><br>Adj, helyet magad mellett kérlek,<br>s szeress úgy, ahogy én teszem,<br>most míg itt vagyok, hisz egy perc csak,<br>s elragadhat az éj szele.

Talán ez a nyár visszaadja nékünk<br>hitünket, mely most olyan ingatag,<br>s a kétség, mely mardos lelkünket tépázva,<br>holnapra már csak rossz emlék marad.<br><br><br>Talán most kicsit erősebb a féltés,<br>hiszen elvettek tőlünk oly sokat,<br>s a remény, mely ott él lelkünk legmélyében,<br>felébred majd és új erőre kap.<br><br><br>Talán ez a nyár más lesz, mint a többi,<br>s visszaadja az édes álmokat,<br>miket annyira féltve őrizgettünk,<br>s az elveszett helyett új álmokat ad.<br><br><br>Talán majd holnap te is másképp látod,<br>s félteni fogod azt, mi megmaradt,<br>s úgy kapaszkodsz meg minden szalmaszálban,<br>mintha egy erős oszlop volna az.<br><br><br>Talán megérted, milyen fontos néha,<br>egyetlen szó, egy kedves mozdulat,<br>s megadnál mindent egyetlenegy szóért,<br>amely megkínzott lelkemből fakad.<br><br><br>Talán majd holnap úgy tudunk szeretni,<br>hogy a végső percben elmondhassuk azt,<br>szeretni oly jó, még ha néha fáj is,<br>s nem bántjuk többé úgy a másikat.<br><br><br>Hiszen annyira rövid ez az élet,<br>ki tudja mennyi idő, mely maradt,<br>egy röpke perc alatt magával ránthat<br>a semmibe vésző hűvös éjszaka.

Jó volna néha mindent újra élni,<br>lelassítva a száguldó időt,<br>s kérve kérni, hogy álljon meg egy percre,<br>csak míg a hajnal pírja újra jő.<br><br>Megtenni azt, mit sűrű rohanásban<br>valahogy soha nem maradt időm,<br>s újra álmodni minden egyes álmot,<br>mely olyan szép volt, de vissza sose jő.<br><br>Feledni mindent, mindent, ami bántott,<br>szeretni szívből úgy, mint azelőtt,<br>magamhoz ölelni az egész világot,<br>s hinni, hogy sokkal jobb lesz, ami jön.

Valaha rég még én is messze vágytam,<br>hol a hó csillog a kéklő hegyeken,<br>hol magas sorházak merednek az égre,<br>csodálva füstös gyárkéményeket.<br><br>Gyakran engem is magával rántott<br>a belvárosi zsúfolt forgatag,<br>a színes neonok tarka varázsa<br>olyan volt, mint ki vár és hívogat.<br><br>Szép volt. de mégis: agyamban tombolt<br>ezernyi hang, mely úgy hívott haza,<br>mint édes jó anyám szelíd mosolyával,<br>melyet már többé nem látok soha.<br><br>Ma is így van. És bármerre járok,<br>fejemben úgy zsong ezer gondolat,<br>mintha jó anyám halk szava hívna,<br>ne maradj soká! S úgy vágyom haza.<br><br>Bármilyen csodás tájakon jártam,<br>bármily fényesen sütött rám a nap,<br>visszavágytam, hol könnyet csalt szemembe<br>anyám szava, s a szülőföld pora.

Fúj szél, S fáj a szív.<br>Hullik a levél, hullik a könny.<br>Mind egy évszak, S mind egy személy!<br><br>Vár egy álom, S vár egy lány.<br>Nap süt, S vihar siett.<br>Hó hullik sáros földre, szíveket sebezve!<br><br>Nem hull a levél, nincs már kedve,<br>Nap se süt, hisz fáradt a lelke.<br>Az álom nem jön, Szívem kihűlt.<br><br>Ígéret S álom nem örök!<br>Vagy jön, vagy csupán álom mi eltűn.<br>A hó hullik, szívem múlik!<br><br>Nem fúj a szél, S már vihar sincs.<br>Virág nyílik, szívem fáj még.<br>Tavasz jött, kihűlt szívem feketeöltönyt öltött.<br><br>Mind az idő, mind egy ember az élet nem függ tőle!<br>Könny S mosoly, mind kettő lehet<br>Fekete szív sebe nem fog egyen sem.<br>Mind egy évszak, S mind egy személy!