Szemtanuk elbeszélése alapján, versben és európai stílusú haikuban… <br> <br>(HIAfo) <br>Szürkék a hófelhők! <br>Mínusz negyvenegy a <br>Fok! Ajkamra, rím ráfagyott. <br>* <br>(haiku) <br>Mínusz negyvenöt <br>Fokon, gondolat leáll! <br>Szélvihar kereng. <br>* <br>A natúr-gonosz <br>A harminchét fok hideg. <br>Bunker is havas. <br>* <br>Mínusz harmincegy <br>Fokban, nincs már ivóvíz. <br>Jégcsapot nyalni. <br>* <br>(HIAfo) <br>Gránátnyi hópelyhek… <br>Itt nagy mínuszban is, <br>Esik, nem rossz, szép, tetszetős. <br>* <br>Itt az összefolyt napok élet-halál harcát szétviszi a szél. <br>Megtört arcokon látni, hogy lövészárok maga a világszél. <br>Mit lehet itt érezni, mert most is mínusz harmincnyolc fok van, <br>Tarol a színvakság is, a bakancsunknak papírtalpa van. <br> <br>A háború, maga a cselszövésnek királya, <br>Lehet itt még forró, repeszes robbanás máma… <br>Ez mindenkit kerget, a mélyebb letargiába… <br> <br>Alkonyatkor, itt nem szendereg el csendesen a táj, <br>A rettenetes hideg, még a kopasz fáknak is fáj… <br>De, borongósan elsötétül az égbolt, csillagfény is elmegy aludni, <br>Vaksötét lesz az úr, a hideg meg önmagába kezd, mélyebbre süllyedni. <br> <br>Leültem a lövészárok aljára, gondolatom, mint a tépő vihar, mi odafent dacol, <br>Ki nem láttam... a havas, kietlen tájat, de elég a hideg, az magában mindent elrabol. <br>A mesékben kevés az igazság, de itt nálunk a végtelen hómező, igazság… <br>Még éjjel is szépen világít, de a mínusz harmincnyolc fok, maga a gaz valóság. <br>* <br>Ha huszár volnék <br>Megszöktetném a lovamat! <br>Tanágyú lövés… <br>* <br>Mind mennénk haza… <br>Dezertőrt itt lelövik… <br>Hideg félelem… <br>* <br>Kegyetlen és jeges az élet… itt az, csupa szenvedés, <br>Nem fájhatott jobban régi kezdet sem… a megszületés. <br>Kínok közt és ordítva-sírva jövünk meg, e világra, <br>Ordítva-sírva, már mennénk haza, itt minden hiába! <br> <br>Fagykabátban ülünk a lövészárokban, <br>Rettenetes, nekünk ebben a nagy hóban… <br>Ahogy kinézve, körbelesünk, ez egy halott táj, <br>Félóra után, már minden kis csontunk nagyon fáj. <br>* <br>Természet néma, <br>Jeges tél, némán dalol. <br>Hangos robbanás. <br>* <br>Hóember van itt! <br>Katonák építették. <br>Halál, erre járt… <br>* <br>(apeva) <br>Már, <br>Nagyon <br>Vágyok én <br>Hozzád, haza. <br>Úgy ölelnélek. <br>* <br>Mosolyod újra <br>Tanulnám rögvest, legott! <br>Ölelő karok. <br>* <br>Közös fényképünk <br>Már, gyűrött, töredezett! <br>Nekem, drága kincs! <br>* <br>Üvöltenék én <br>Feléd, de Te nem hallod… <br>Névtelen vagyok? <br>* <br>Itt a Don-kanyarban, nincsenek saját tettek a történések útján, <br>Ülhetek én a hóban hajnalig, de mi lesz velem megfagyás után? <br> <br>Jaj! Ez egy nagyméretű akna volt, <br>A szomszéd bunkerben mindent tarolt. <br>És sok immár megy, közeli barátommal kevesebb van velem… <br>Az emléked nagyon előjött, sőt, elméletben, azt ölelem. <br> <br>(Önrímes) <br>Jézusom, riadó van <br>A közelben halál van. <br>Orosz támadás is van! <br> <br>Gyorsan mennem kell… ordít az őrmester, <br>Majd folytatom folytonos szeretettel… <br> <br>Vecsés, 2017. február 2. - Kustra Ferenc József <br>

A vadász előbújt a rejtekéből és kiment a folyóparti rétre. <br>Lába nyomában a víz sorban kiserkedt és összegyűlt a mélyedésbe. <br>A folyó szokás szerint kiöntött és elöntötte a bokros berket, <br>Miközben a folyó vize rohanva-száguldott… a sok hullám csengett. <br> <br>A Hold is csak jobban felfelé araszolt-kúszott az égbolton, <br>Maradék havon a sugarai visszaverődtek vakítón. <br>Aztán egyszerre rájött, itt nincs mit keresnie, elindult. <br>Keményre fagyott rögök közt' nehéz volt menni, belepistult. <br> <br>A rögök közt bicegve tudott haladni a mezsgyéken, <br>Majd odébb meg másik faluba vezető ösvényeken. <br>Magányos alakja, szemet szúrt a szürke mezőségen. <br> <br>Hajnalodott már, így megjelentek a fogatok, amik valahová mentek. <br>Az egyik kocsin csak egy nő ült, de éppen fejét lehajtott... ily' véletlenek. <br>Alija volt a régi szerelme, akit Tadeuszhoz kényszerítettek és most <br>Már terhes is volt, de -férje akarta- a zsákokkal megrakott kocsit neki volt <br>Kötelessége elvinni az ötven kilométerre lévő városba, <br>Hogy az árut, ott a piacon eladja. Ez volt férje fő gondolata. <br> <br>Bronek ráköszönt és így beszédbe elegyedtek, hogy az asszony miért, hová megy, <br>Majd fölajánlotta, hogy mivel nincs dolga, segítőként vele a városba megy. <br>(Közben azt gondolta, hogy a lány, csak ne ellenkezzen <br>Ö szívesen megy, hogy emlékeikből évődhessen.) <br> <br>A lány egy pillanatig gondolkozott, majd a beleegyezését adta, <br>Bronek meg fölült a bakra, átvette a gyeplőt és a lovat hajtotta. <br>Közben, (gyorsan gondolta!) de jól kezdődik a nap, gyorsan átfutott rajta. <br> <br>Később az eső megint csak elkezdett esni, vigasztalanul, <br>Csendes ködfüggönnyel fedte be tájat és a kocsit, utastul… <br> <br>Vecsés, 2019. december 14. – Kustra Ferenc – íródott, Jerzy Grzymkowski: A sötét folyó c. regénye ihletésével. <br>

Sötét erdő szűri a fényt<br>mit a büszke hold köpött,<br>csend sikolya kiabál<br>kiszáradt ágak között.<br><br>Megretten itt még a fény is<br>elbújik a föld alá,<br>itt már a félelem az úr<br>nem megy innen sehová.

Siess kedves. A horizonton már<br>lassan gyűlnek a fellegek,<br>fut az idő, s a mi homokóránk,<br>oly gyorsan, szédítőn pereg.<br><br>Lassan az éj kibontja szárnyát,<br>sötét leplével küldve le,<br>és én aggódom. Ki tudja azt, hogy<br>meddig maradok még neked.<br><br>Rohan a perc és múlik az élet.<br>Fáj, és annyira féltelek,<br>nekem mindennap akkor szép csak,<br>amikor itt vagyok veled.<br><br>Siess kedves. Hisz rövid az élet,<br>és én annyira szeretek<br>mindent, ami csak hozzád fűz és<br>csapong bennem az érzelem.<br><br>Versenyt futni a rút idővel<br>nem tudsz. S ha nem leszek veled,<br>ki őrizi a lépteid majd,<br>s lesz e más, aki így szeret?

Néha elég egy felcsendült dallam,<br>hogy visszaadja a kedvemet,<br>néha benne van egyetlen hangban,<br>ami átjárja szívemet.<br><br>Néha fáj a szó, s annyira éget,<br>ilyenkor dallam kell nekem,<br>néha kimondom, s néha leírom,<br>ami tépi a lelkemet.<br><br>Néha elég csak egyetlen szó, és<br>úgy ragyog tőle mindenem,<br>mint a csillag, mely ott ragyog némán,<br>s szivárványhídon lépkedek.<br><br>Néha elég egy vers, vagy egy szó, és<br>megszépíti az életem,<br>és én szárnyalok felhők közt járva,<br>mert a dal, s vers az életem.