Egy kicsit több<br>Egy kicsit több jóság kellene ebben a rút világban,<br>több szeretés, és ölelés könnyektől nedves éjszakákban.<br>Kicsit gyöngédebb érintés abban a furcsa félhomályban,<br>hol nem érzi már a két kezünk azt az ölelő erős vállat.<br>Egy kis megértés kellene, mikor ott ülünk méla gyászban,<br>s őszinte részvét, mely tükrözi, fontos lehetsz még másnak.<br>Segítség annak, ki gyönge, kezet nyújtani bátran,<br>S embernek lenni életünk bajoktól rengő viharában.<br>Kicsit több erő! S remény! Hogy hinni tudjunk még másban,<br>Akkor is, mikor szívünkben keserű csalódás van.<br>Sok-sok erő és akarat! Hogy ne győzzön le a bánat,<br>s leküzdjünk minden akadályt, s higgyük: még szebb idők várnak.

Még mindíg érzem álmomban<br>szőke hajad illatát,<br>álmaimban minden éjjel<br>te vagy nekem a világ.<br><br>Zilált ágyban felébredve<br>rám rohan a valóság,<br>már nem vagy te itt mellettem<br>otthonod a menyország.<br><br>Bárcsak ébren is álmodnék<br>foghatnám a kis kezed,<br>könnyes szemmel égre nézve<br>suttogom a te neved.

Függőágyat font az éjjel<br>kis holdfényből a pára,<br>felakasztja csillagfényben<br>egy ködben úszó fára.<br><br>Csend dermesztett pillanatot<br>hímzett rá az ágyra,<br>holdfénypaplan borítja be<br>egy csendes éjszakára.

Szép szemeit látván, azon gondolkodám,<br>Hogy eme leány szívét, nagyon elrabolnám.<br>Hogy lehet még szingli egy ilyen leányzó?<br>Számomra e rejtély, továbbra is megrázó.<br><br>Mikor szemeibe nézek, nem tudom ki vagyok,<br>Csak annyit látok, hogy körbeveszik csillagok.<br>Szebben ragyog nékem, mint a nap az égen,<br>Próbálom felfogni, hogy nézhet ily szépen.<br><br>Csak mosolyogni fogok, ha egyszer majd rájövök,<br>Nem állít meg engem se ember, se háztömbök.<br>Akadályt én akkor, már nem fogok ismerni,<br>Belém fog szeretni, egy kis madár csicsergi.<br><br>Honnan jött a madár? Sajnos azt nem tudom.<br>De itt hagyott egy cetlit, amitől megnyugszom.<br>A cetlin csak annyi áll, hogy ő lesz az én párom,<br>A napot, mikor beteljesül, már alig várom.<br><br>Hiszek a madárnak és szívből remélem,<br>Hogy ő nála egyszer lesz nekem esélyem.<br>Bevallom most neki, hogy belé szerettem,<br>A többi lány fűzését mától már felejtem.

Kint az apró falu szélén<br>szél cibálja a fenyvest,<br>háza előtt idős asszony<br>teregeti a szennyest.<br><br>Ráncos arcán könnye folyik,<br>ám derű látszik rajta,<br>nem sokára drága fiát<br>ölelheti a karja.<br><br>Visszatér a kicsi házba<br>véget ért a háború,<br>elhagyva a csatateret<br>ottmaradt a bú, ború.