1943. január 12. –e 9 órakor… TÁMADÁS! <br> <br>Figyelő tekintetek, fárad arcok, guvadt szemek, <br>A túloldalon távcsövekben, minket úgy figyelnek! <br>Lehet, hogy már elvesztünk, halál, valahol köztetek… <br> <br>A jeges hajnalok köd-gomolyában reszket még a reggel, <br>Te meg csak ülsz hókupacon és bambulsz, sehová... merengel. <br>De ha meghallod az első aknarobbanást… fel derengel. <br>* <br>(Senrjú) <br>Lomb nélküli fák, <br>Dermesztőn hideg kórók! <br>Gondolat fagyott. <br>* <br>Kopasz ágakon, <br>Hóréteg is csak gubbaszt. <br>Jéghideg lélek. <br>* <br>Nézem ezt a szépséges hómezőt, nekem ez a táj mit jelent? <br>Semmit! Nincs itt otthon, nincs itt család, nincsen jó meleg szeretet. <br>Még az éj palástja sem takarja előlünk a halálos rettegést, <br>Nagyon nem lehet megszokni az elmúlást, itt a napi több temetést… <br>Időm van, hosszasan gondolkozok, nem titkolom a saját hibákat, <br>Megbocsájtásért, túlélésért, fagyott ajakkal dünnyögők imákat. <br>* <br>Szemek csillognak, <br>Nem örömtől… hidegtől. <br>Front, jégbefagyott. <br>* <br>Ezen a vidéken, rettenetesen hideg zord a tél, <br>Szinte mindig vihar tombol, tép minket a viharos szél, <br>A katona nyári egyenruhában jót nem is remél… <br>* <br>Szánkó, erre jár, <br>Ebéd, jeges szalonna! <br>Kés is kicsorbul. <br>* <br>Sorsok istrángját, <br>Egy közös kéz rángatja. <br>Ellen, beleszól. <br>* <br>A honvéd harminchét mínuszban áll a vártán, <br>A még meg nem fagyott gondolat, hazaszáll tán’… <br>Olyan itt mint, amikor otthon barátokkal huszonegyeztünk. <br>Lapot kellett kérni, de lehet, hogy célon, nagyon is túllőttünk. <br> <br>Mit tegyen a játékpartner, ha már tizennyolca van, <br>Kérjen lapot, vagy várja, hátha már győzelemben van? <br>Tizenkilenc még kínosabb, döntést egyedül kell hozni, <br>Többiek meg csak nézik, sorból ki fog-e már hullani… <br> <br>Itt a hóförgetegben meg a halálos fagyás a tét, <br>Orosz golyó bármikor elveheti ember életét. <br>Huszra húzni, már maga... veszett fejsze nyele, <br>A huszonegy már ott van, de mi lesz a vége? <br> <br>Itt a fronton mese nincsen, túlmérlegelni semmit nemigen lehet, <br>Lehet, mire meditált a katona, akna elvette az életet. <br>De itt is vannak szerencsések, rájuk ezt rótta a sors, <br>Ha húszra is húznak, talán élet lesz a katona-sors! <br> <br>Nem értem te harctér, hogy még mit is szeretnél? <br>Nem értem te harctér, hogy miért ne felednél? <br>Nem értem, harctér, hogy ide, miért is vártál… <br>Nem értem harctér, hogy én reám, hogy találtál… <br> <br>Nem érted, hogy miért nem szeretlek? <br>Nem érted, hogy meg úgyse kedvellek? <br> <br>Ez egy olyasfajta világ, hol harcolnak a katonák, <br>Parancsra cselekvő és mindent meg is tevő katonák, <br>Ahol vannak tényszerű, valós és vezénylő szónoklatok, <br>Elhangzanak és a vége, hús-vér emberekből… cafatok. <br> <br>Ez egy olyasfajta világ, hol hallani haldokló szavát, <br>Ahol sűrűn hallod még életben lévő esdő, pár szavát. <br>Nyakán nézed és még érzed szívének dobogását, <br>De tudod, nincsen segítség őt már várják odaát. <br> <br>Minden reggeli ébredés nagy áldás, sőt esély, <br>Hogy hazajutsz, és esténként, a családnak mesélj. <br>Jöhet persze egy golyó, vannak erős orosz emberek, <br>De bízok abban, hogy Isten velem van, és így nem félek! <br>Sötét hófelhők között zúdul, tör rám a remény, <br>Hogy a következő bomba sem lesz még az enyém… <br> <br>Sors! Ne büntess olyan nagy nyugalommal, gondold át nem vagyok a szolgád, <br>De ha kéred térdelve, mint egy kolduló barát, úgy elmegyek hozzád… <br>Ha engeded, könyörgőn, csókolni fogom talpad nyomát, kezed, orcád. <br>* <br>(HIAQ) <br>Sors! Miért is bántasz? <br>Miért vennéd el életem? <br>Családom, vár engem… <br>* <br>Itt a Don-kanyarban rendszeresen, borzasztón heves hóvihar tombol, <br>Fránya egy időjárás, jeges és mindent, amit elér, földig rombol. <br>Még azt a kis meleget is kisöpri a sisak alól, a hajamból… <br> <br>Éjszakai sötét itt bizony nagy és hosszúra nyúlik, <br>Hajnalnak homályában a szürke ködfátyol is úszik. <br>Mint vihar tombol, messziről jött és ereje… nem múlik. <br> <br>Kegyetlen, a megvadult, jeges hóvihar, gödörbe rántó, <br>Katonákat megsebezi, a lelkének, testének ártó. <br> <br>A katona, fázós álmokat kerget a jeges lövészárokba, <br>Áttetsző ködben nem látni, mögötte vajon, biztos ott a csoda? <br>A nap nem lát le, az éji jéghideg még uralkodik, <br>A lélek kíván tovább élni, kesztyűben kapaszkodik… <br>Dideregve éled a vágy, egy kisebb békességre, <br>De az orosz már lő is az ellenség népességre… <br>A keleti fronton, a hajnalok füstje is kemény, <br>És hogy itt lesz tavasz az még csak egy távoli remény. <br> <br>Egyedül sétálok őrségben, a havasban, jegesben… <br>Felhős égre bánatom, könnyes szemmel, csak úgy felfestem. <br>Riadó! Jön egy szovjet század, csak vaktában lövöldöznek, <br>Ennyien mit akarnak elfoglalni? Mieink, röhögnek! <br> <br>Január tizenkettedike van, a hajnali sötétben, <br>Még alszanak az ágyúk, a hómező-táj alszik békében… <br>De mi lesz itt, reggel később... a reggel első napfényében? <br> <br>Félúton vagyunk itt a fronton, az elejébe… <br>Vagy visszamegy az ember a saját életébe… <br>Vagy előre megyünk tán’ örökre… halálrévbe… <br> <br>Vajon hol leszünk, amikor a tavasz itt is beköszönt, <br>Vagy egyáltalán élünk-e, ha a tél végleg leköszönt... <br> <br>Ágyúlövések hallatszanak ébredős a reggel… sietség, <br>A hang benyomul az agyba le is húzódunk… ez a békesség? <br>Itt bizony, könnyen megreped az életváza máza, <br>És oly’ törékeny az élet, mint egy kínai váza… <br> <br>Nagyon sűrűn lőnek, érzem, hogy érték-vesztett a nincs öröm… <br>Ha hazaindulnánk, gyorsan érték-vesztett lenne az üröm… <br> <br>Vecsés, 2016. november 1. – Kustra Ferenc József - a valósan nagy henger 17 órakor indult be! <br>

Aki SAS behívóval vonatozott idáig… meditálni. <br> <br>Van úgy, hogy két nap irtózatos lassan telik el, <br>Sötétség nem cseréli le magát, verőfénnyel. <br>Látjuk is, az égbolt beborított lőporfüsttel. <br> <br>Jégből, saját kézzel faragott padunk van, a lövészárokba, <br>De beleülni olyan, mintha benne ülnél katasztrófába! <br>Most, nem tudom, mióta, csak ülök és várok! <br>Most, nem tudom, mióta, imákat kántálok! <br> <br>Most csak elvagyok és elmerengek a semmibe… <br>Most csak elvagyok, érzem magamat a semmibe… <br>Most csak elvagyok, tudom, hogy nem vesznek semmibe. <br> <br>Várok a semmiben a semmire, de nem tudom hány már az óra! <br>Várok a semmiben a semmire, ki tudja… élünk virradóra? <br>Várok a semmiben a semmire, otthon… szeretnek még az óta? <br> <br>Csak várok és tudom, hamar lehetek enyészeté, végzeté, <br>Csak várok és tudom, egész magam is lehetek veszteséggé! <br>Csak várok és tudom, egy lövés, reményt fagyaszt merevült jéggé! <br> <br>Csillagok világítanak, de nem kutatják a múltat, <br>Csillagok, fényesek, de hóban nem mutatják az utat! <br>Csillagok, ott fent mutatják holtaknak az ösvény utat! <br> <br>Néha kinézve a lövészárokból, merengek a semmibe… <br>Néha kinézve… nagyon elmerengek, miért kerültem ide? <br>Néha kinézve… nem is értem, hogy miként keveredtem bele? <br> <br>Néha… sokszor nehéz itt a szolgálat, <br>Néha… sokszor emészt a nagy búbánat. <br>Néha… sokszor, fázósan élem mákat. <br> <br>Itt parancsra megy minden és elmenekülni nem lehet, <br>Sokszor még vékony hajszál sincs, mi megtartaná életet. <br>Itt nincs szívesség, ilyet nekem itt senki nem tesz, <br>Úgy tűnik, Isten akarata, mi lesz, mi nem lesz! <br> <br>Vajon, lesz-e még nyár és vajh' én azt megérem? <br>Vajon, lesz-e még tavasz, és vajh' azt megérem? <br>Vajon, lesz-e holnap, addig is ezt túlélem? <br> <br>Várok a semmibe és vajon eljön-e az én golyóm? <br>Várok a semmibe és meggyúrjam-e már a hógolyóm? <br>Várok a semmire, de, hiába, tán' nem jön el az én golyóm? <br>Várok a semmire, ha, én nem gyúrom meg, nem üt le hógolyóm? <br> <br>Csak egyedül ülök a jégpadon, gyakorlatilag odafagytam, <br>Csak egyedül ülök, maradandón, eddig hiába is harcoltam? <br>Csak egyedül ülök és az otthonomon hosszasan elmerengek, <br>Csak egyedül ülök és a fejem mellett becsapódnak lövések! <br> <br>Itt ülök a semmiben ásott gödörben, nézem a fegyveremet, befagyott! <br>Itt ülök a semmiben ásott gödörben, a fegyverem, már előttem halott! <br>Itt ülök a semmiben ásott gödörben, benne, de a lelkem… hitehagyott. <br> <br>Lesném én otthon a szép kandalló-lángokat, <br>Fáradatlanul raknák rájuk hasábokat! <br>Célok nélkül, itt végzem én, pontos fejlövéssel? <br>Itt a semmiben, minek törődni kicsiséggel… <br> <br>Itt várok a semmire és lám, hóvihar most meg is kezdődik, <br>Arcom nem olyan piros, de, a hátam is olyan nagyon fázik. <br>Alattam a jég felmelegedett, a jégpad lassan elmállik. <br> <br>Nekünk, frontkatonáknak is vannak vágyaink, de a sorsunk a kötőfékünk, <br>Mi is lenne velünk, meg fronttal, ha kijelentenénk, hogy mi szabadon élünk? <br>Itt bizony lőnek, robbantanak, lélek zugába visszabújunk, mikor félünk… <br> <br>A semmiben nincsenek álmok és nem léteznek mesés tervek, <br>A semmiben is tömegével vannak élhetetlen életek. <br>A semmiben hatályukat vesztik mind az őszintétlenségek… <br> <br>A semmiben csak a semmit akarhatják elvenni, <br>A semmiben csak topogással sem lehet fejlődni. <br>A semmiben lehet maradék hitet elveszteni. <br> <br>A januári égbolt pehelykönnyeket hullat, <br>A napsugár sűrű felhők mögött, bújva koslat. <br>Békés, csendes, meghitt érzések, itt nincsenek, <br>A nyugalom partjai, nagyon viharvertek. <br>Az idő itt végtelen, nincs finom fuvallata... <br>Mindent beterítve még tovább száll fent, magasba. <br> <br>Vecsés, 2016, augusztus 17. - íródott sok versszak: anaforásban és belső rímesben. <br>

Hős katonáink csak meneteltek <br>És Don kanyarban halálra leltek. <br>Ezerkilencszáznegyvenhárom-januárba <br>Katonát, munkaszolgálatost halál kaszálta. <br> <br>Nem állt mellettük a magyar Hadisten, <br>Nem volt esély… semmi győzelemre itten. <br>Nélkülöztek, éhesen elcsigázva küzdöttek, <br>A hős katonák a parancsnak eleget tettek. <br> <br>Kitartás (!) volt a parancs mindhalálig <br>Közben a hó betemette őket állig. <br>Nem volt mit enniük, és nem volt meleg ruha, <br>Katona, munkaszolgálatos így sem volt puha. <br> <br>Borzalmak borzalmát állták ki, <br>Mindenki csak parancsra ment ki. <br>Irtották katonát és munkaszolgálatost, <br>Akkor volt a módi; haza ezt kívánja most! <br> <br>Az oroszok által lelőtt lovat ettek, <br>Latrinára, jeges hóba kúszva mentek… <br>Kínjukba havat ettek nagy-kanállal, <br>Dacoltak hideggel, gránáttal, halállal. <br> <br>Parancs vitte őket, el a családtól; csatába. <br>Tél tábornok meg átküldte őket a halálba. <br>Az orosz téltől, fegyverektől odavesztek, <br>Fülsértő hangon, halálosan dörögtek. <br> <br>Kínhalált szórtak, a katyusák, a lövegek, <br>Aknatűzben bújtak bele… földbe emberek. <br>Győzött a tél és amerikai fegyver, <br>Nekünk, nem volt ruhánk és kevés a fegyver. <br> <br>Lánctalpakkal agyon taposták embereket, <br>Megalkották a Don-kanyari mészárszéket. <br>A végső enyészet átment az elmúlásba, <br>Sokakat csak elástak egy fagyott árokba. <br> <br>Akik életben maradtak helytálltak, <br>Eleget tettek a magyar virtusnak. <br>Örökre emlékezzünk rájuk szeretettel, hálával, <br>A kezünkben egy gyertya meleg lángjával és imával. <br> <br>Vecsés, 2011. január 19. – Kustra Ferenc József <br>

Mama szeretsz e akkor is engem,<br>mikor egy kicsit morcos vagyok,<br>s dacolok véled, ha nem az van mindig,<br>amit hirtelen én akarok?<br><br>Mama szeretsz e akkor is engem,<br>amikor kicsit rosszabb vagyok,<br>s összekenem a szép, új ruhámat,<br>vagy sáros tócsában tapicskolok?<br><br><br>Mama tudod, én mindig szeretlek,<br>akkor is, mikor durcás vagyok,<br>csak kicsi szívem nem érti még meg,<br>hogy értem van minden, s szeretsz nagyon.<br><br><br>Igen kicsim! Én nagyon szeretlek!<br>Te vagy a csillag, mely nékem ragyog,<br>s nincs más boldogabb ember a földön,<br>mint én, mikor végre veled vagyok.<br><br><br>Gyöngül a karom. Múlik az élet,<br>de míg csak élek, imádkozom,<br>kérem az istent, őrizzen téged,<br>s ez lesz az utolsó gondolatom.

Leszek még álmaidban éjjel<br>a hőn áhított szerető, <br>ki nem vádolt. Szótlanul elment, <br>de vissza többé sose jő. <br><br><br>Leszek vágy, mikor az álom<br>kibontja kócos fonalát, <br>s álmodban oly mélyen várod,<br>ha szívedben lüktet a magány.<br><br>Leszek egy emlékkép a múltból,<br>mely kísér egy életen át,<br>s lehunyva szemed íriszében<br>játszin elilló délibáb.<br><br>Mely ott lebeg, míg tétovázol<br>álmok és ébrenlét között, <br>s vak tükör, mely az arcom rejti, <br>de nem látod jól, mert megtörött. <br><br>Leszek papírlap naplód mélyén, <br>mely megőrzi féltett titkaid, <br>vagy mécses, mely pislákol éppen, <br>s arcodra sápadt fényt vetít. <br><br>Leszek még szíved legmélyében<br>emlékkép, amely felsajog, <br>s álmodban százszor visszasírod<br>az elhibázott tegnapot.<br><br>Leszek csillag az éjszakában<br>mely holdvilág fénynél beköszön, <br>de elérni nem tudod mégsem, <br>S majd könnyeiddel küszködöl.<br><br>Hiába múlnak el az évek, <br>álmodban mindig ott leszek, <br>mert ily forrón, szelíden, féltőn, <br>soha senki sem szeretett.