Gyűlölnöm kellene ugyanoly hévvel,<br>ahogyan egykor szerettelek,<br>feledni mindent, mi tehozzád fűzött, <br>s eltiporni az emlékedet.<br>Gyűlölnöm kellene, s nem tudok mégsem,<br>számomra te is olyan leszel,<br>mint ködbe bújt kép a megfakult múltból,<br>mely egyre messzebbre tűnik veled.<br>Ma már szívemben halkabb a dallam,<br>s talán mást így már nem szeretek,<br>mégis hiszem, hogy jön majd egy új nap,<br>mely oly sok örömet hoz majd nekem.<br>Minden nappal egy új remény ébred,<br>minden nap annyi szépet hoz el,<br>s feledteti az idő múlása,<br>amit szívünknek feledni kell.

Eltűnik minden a sors viharában,<br>s ifjúkorunknak legszebb álmai<br>messzire tűnnek az emlékek szárnyán,<br>de szívünk örökké őrzi titkait.<br>Gyermekkorunknak bűvös varázsa<br>csapongó lelkünk szép reményei,<br>a felnőtté érés, anyává válás<br>szívünkben él, és lelkünk vértezi.<br>Van, ami múlik, s nem emlékszünk rá,<br>elmossák magukkal a múlt árnyai,<br>de ami szép, az megmarad bennünk,<br>hiszen az ember, míg él, álmodik.<br>Szívünkben annyi öröm és bánat,<br>olyan sok féltés, annyi szeretet<br>gyűlik fel, s kísér, amíg csak élünk,<br>s fejünkben nyílik még az értelem.<br>Te is tudod. és jól tudom én is,<br>Minden elmúlik, semmi sem örök,<br>de néha mégis úgy felsajdul bennem<br>egy - egy emlék, hogy beleszédülök.<br>Mégis. Míg élünk, szeretni vágyunk,<br>s az lesz a végső óhajunk talán,<br>hogy magunkkal vigyük emlékeinket,<br>ha majd az éjjel karjaiba zár.

Talán majd egyszer elmesélem néked,<br>hogy valaha régen volt egy szerelem,<br>melyben azt hittem minden csupa fény lesz,<br>s beragyogja az egész életem.<br><br>Azt hittem minden hajnalhasadáskor<br>ajkamra forró, lágy csókot lehel,<br>s mellettem lesz, míg dobban a szívem,<br>jóban és rosszban, s fogja kezem.<br><br>Talán majd egyszer megértem azt is,<br>miért lett vége olyan hirtelen,<br>mért vált hirtelen minden oly sötétté<br>mikor annyira szerettelek.<br><br>Hisz nem volt más, csak egy buta félreértés,<br>nem is hittem, hogy elveszítelek,<br>s vártalak téged oly sok délutánon,<br>ezernyi forró, kínzó éjjelen.<br><br>Ma már nem várok semmit a sorstól,<br>hisz az éjszaka egyre közelebb,<br>nincsenek vádak, nincsen több kétely,<br>csak a tűz, mellyel szerettelek.<br><br>Talán majd egyszer egy másik világban,<br>egyszer majd végre a tied leszek,<br>úgy, ahogy egykor szerettem volna<br>azt, hogy örökké veled legyek.<br><br>Talán. Hisz most is szívemben érzem,<br>minden, de minden út hozzád vezet,<br>s amíg csak el nem ragad a végzet,<br>szívem mélyében itt vagy velem.

Úgy érzem, hogy gazdag vagyok<br>van nekem egy fabatkám.<br>Neked adnám kisangyalom,<br>hogyha kezed foghatnám.<br><br>Inkább hagyjuk, nem kell nekem<br>nem ér az még annyit sem.<br>Tartsad meg a kicsiny kezed,<br>szingli leszek szerintem.

Megint tél van. Süvít a szél is,<br>dühödten fúj be a balkonon,<br>hideg csókjával rálehelve<br>mintát képez az ablakon.<br>Hófehér, csipkés jégvirágot,<br>dérrel bevonva csillogón,<br>hideg szépsége elvarázsol,<br>pedig most fázom, oly nagyon.<br>Reszketnek most a csupasz fák is<br>a dértől, mely ott ül águkon,<br>remegve, hajlongva nyúlik az águk,<br>megsuhintva az ablakot.<br>S mégis: ebben a hidegségben<br>valami olyan csábító,<br>az a hófehér, tiszta szépség,<br>valahogy olyan nyugtató.<br>Abban a tiszta fehérségben<br>nincs bűn, s oly tiszta, mint a hó,<br>nem is kell más. Most erre vágyom.<br>s nézem, ahogyan hull a hó.