Ecsetem szavakba mártom<br>vászonná vált a papír,<br>a színekkel vígan játszom<br>átfestheti egy radír.<br><br>Szavakból festek képeket,<br>mit csak érezni lehet,<br>míg élhetem az életet<br>nem kopik el az ecset.

Felkúszik a dér az ágon<br>rátelepszik csendesen,<br>hólepel ül fent a fákon<br>nem hagyja így meztelen.<br><br>Tél uralja már az erdőt<br>jégcsap szülte kardokkal,<br>vöröslő nap szabta ernyőt<br>beborítva bíborral.

Emlékek padján ülünk ketten,<br><br>ki átölel csak egy sziluett.<br><br>Sárba tapossuk a múltunkat,<br><br>posványba veszett a szeretet.<br><br> <br><br>Rút, sötét vihar tépi lelkem,<br><br>sebzi, vízzé szentesítve vért.<br><br>Ördöggé vált gyönyörű angyal,<br><br>ki csak egy szerető szívet kér.

Szabadon békéről álmodni,<br>Istenben, Istennel dicsőségben,<br>Csak annak vágya, kinek e béke,<br>Utazás a végtelenbe.<br>Lüktető világunk káosz a rendben, <br>Ingaként leng holtan a mindenségben,<br>Cikornyás élet, siker és fölény,<br>Igéz Lucifer, a lázadó s álszerény,<br>Diadalüvöltés a végzetén.<br>Istennel, Istenben dicsőségben,<br>Utópia, vágy, álom marad csak,<br>Mindörökre.

Mikor ébren vagyok,<br>tudom, mert ébren vagyok.<br>Ám mikor álmodom,<br>nem tudom, mert alszom.<br><br>Olykor álmomban megteszem,<br>mit nappal talán nem merek.<br>Máskor gonoszul gúzsba köt,<br>s hírtelen csatakosan riadok fel.<br><br>Álom? Furcsa, de talán mégis,<br>álmomban is tudatomnál maradok,<br>mert különben, örökké tartana,<br>e tudattalannak hitt ingatag álom.<br><br>Néhanap az ébredés oly sejtelmes,<br>mint pára, a hűs hajnali folyó felett.<br>Vagy félelemtől remegve eszmélek,<br>mint fa, melyet villám tör derékba.<br><br>Ébrenlét. Mikor ébren vagyok,<br>sorsom a kezemben tartom. Tudom.<br>Tehetem, mit álmomban nem tudok.<br>De van, hogy ébren álmodom.<br><br>A vén eperfa hűvösében merengek épp.<br>Köröttem, piheg az augusztusi csend.<br>Fölöttem levelek táncolnak a szélben.<br>Gondolatom madárként repdes a széllel.<br><br>Mily különösek is vagyunk mi emberek.<br>Néha könnyedén feledjük a jót és szépet,<br>Közben hátunkon cipeljük az ellenséget.<br>Hisszük, hozzánk az élet oly kegyetlen.<br><br>Mindenkinél jő majd egy nap,<br>mikor nem tud feledni már,<br>és emlékezni sem talán.<br>Jóllehet, változtatni akkor,<br>semmin se tud senki sem már.