Talán e század lesz a végső,<br>s néha gyötör a félelem,<br>mi lesz, ha bűnök tengerében<br>veszni látszik az értelem?<br>Néha könnyeim halmazában<br>ezernyi kín közt ébredek,<br>örökös harcban e világgal,<br>mely megannyi mindent tönkretesz.<br>Nem vagyok több, mint apró porszem,<br>mit szerte-szét hord a kósza szél,<br>üvöltve, nyögve, vad viharban,<br>de mégis mindig jót remél.<br>Ezernyi évnek viharában<br>átléptünk annyi mindenen,<br>de mégis mindig talpra álltunk,<br>sosem győzött le semmi sem.<br>Az ember annyi, mint apró porszem,<br>de hegyekké lesz, ha összeér,<br>s egymást karolva, összefogva,<br>a végén úgyis célba ér.<br>Mert hiszem azt, hogy jó az ember,<br>s e sokat nyúzott nemzedék<br>összefog, hiszen unokáink,<br>gyermekünk léte most a tét.

A tudás fájának gyümölcse<br>Volt az élet kezdete.<br>Így lett az emberből ember,<br>Ki elindult nyitott szemmel.<br><br>Bejárta a nagy világot<br>És nagyon gyakran tétovázott.<br>Harcolt, gyilkolt, hódított,<br>S sok rosszat magával hordott.<br><br>Néha törekedett a jóra,<br>És itt-ott tisztán szeretett,<br>De csábítások alapján,<br>Újra bűnbe keveredett.<br><br>Az élet fája gyümölcséből<br>Csak az az ember étkezik,<br>Ki a halál kapuja előtt<br>Valóban vért könnyezik.<br><br>Ki az élettel harcol,<br>És végül bűntelen marad,<br>Az már csupa szeretet,<br>És Isten adta akarat.

Megjött a sors mosónője<br>vétkeimet most lemosom,<br>itt állok hát levetkőzve<br>a múlt bűneit eldobom.<br><br>Tisztára mosta lelkemet<br>bűvös tisztítószert hozott,<br>levettem piszkos terhemet<br>létemhez öblítőt adott.

Róka koma gyorsan szalad<br>félti vörös bundáját,<br>mindenképpen le kell hagyni<br>mérges vadász kutyáját.<br><br>Rosszul tette, hogy egy tyúkot<br>ellopott a tyúkólból,<br>jobbra – balra ugrándozva<br>menekül a golyóktól.<br><br>Vadász, kutya már lemaradt<br>megmenekült a ravasz.<br>Holnap nem megy ő már tyúkért<br>jó lesz helyette kakas.

Fodrokat vet Duna vize<br>átbukik a köveken,<br>partba szövött emlékekről<br>beszél hozzám csendesen.<br><br>Kisgyermekként parton állva<br>fogtam jóapám kezét,<br>vízre szálló madársereg<br>játszott varázsos zenét.<br><br>Kedvesemmel itt sétáltunk<br>szerelmes csókot váltva,<br>lakodalmunk tanúja volt<br>egy dunaparti csárda.<br><br>Itt néztük az éji eget,<br>mit hullócsillag sebzett,<br>csodálatos kisfiammal<br>egy tábortűz fény mellett.<br><br>Elteltek már hosszú évek<br>az ember már megbékél,<br>rég megkopott emlékekről<br>csak a Duna vize mesél.