Lobognak a tüzek odaát,<br>vajon mit jelentenek?<br>Barát emeli rám poharát,<br>vagy tán veszekszenek?<br><br>Olyan távol van tőlem e fény<br>nem látom az árnyakat,<br>sötétségben nem látszik ösvény<br>a kétség rám szakad.<br><br>Féljek hát a távoli tűztől,<br>vagy jó barátom talán?<br>Nem tudok olvasni a füstből,<br>lehet, hogy jobb is talán.

(Borrímesek) <br>Mezők, rétek felett kavarog a kis susogó szellő, <br>Szerelemérzésem föl-föl támad, mint susogó szellő. <br>Lélek mezőm felett él szerelem, mint susogó szellő… <br> <br>Szerelmem, egyszer csak döntöttél, elhagytál, csak úgy leléptél, <br>Mikor lépcső előkerült, Te azonnal arra leléptél. <br>Szerelmem elhagytál! Egyszer csak életemből kiléptél. <br>Nem kéredzkedtél, az indokod semmi sem volt, kiléptél. <br> <br>(Anaforás, bokorrímes) <br>Elmentél kedves, az állhatatosság nem erősséged. <br>Elmentél, de ezzel nem bizonyítottad fensőbbséged… <br>Elmentél kedves, Te tudod… nálam él az elsőbbséged. <br> <br>Én csak boldogan mosolyogtam rád, szerelmes szívünk <br>Lélekben egyesült, mára meg… pusztaság az eszünk. <br>Nagyon szerettelek, mosolyogtam, vágytam; ketten együtt legyünk! <br>Lélekben egyesült szívek eltávolodtak… már külön megyünk! <br> <br>(Kereszt anaforás) <br>Igen, látom az állhatatosság nem mindenki sajátja, <br>Lélekben egyesülés… van kinek nincs már más maradványa. <br>Igen látom, ócska sorsom… a végtelen boldogság ellenző, <br>Lélekben egyesülés: volt múlt! Nyakadban… lobog egy keszkenő. <br> <br>Vecsés, 2020. július 7. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában. <br>

Drága Asszonyom, Antónia! <br>Régóta tudom: özvegy-árva… <br>Mélázgatok magán, <br>Csúszok a vágy-talpfán. <br>Meg kén’ szereznem Antónia. <br> <br>Kérek egy randevút Asszonyság! <br>Ott ébredhetne, kis csókosság. <br>Koccintnánk’ kávéval, <br>Frisses lélekhúrral… <br>Egyeztetnénk, hogy mi valóság... <br> <br>Drágám! Vágyottam! Antónia! <br>Legyen az oldalbordám még ma! <br>Ó, ha együtt élnénk, <br>Egymást éltethetnénk… <br>Szívboldogságom, Antónia! <br> <br>Vecsés, 2021. március 4. – Kustra Ferenc József – íródott: romantikus LIMERIK csokorban. <br>

Fura jégábrák, <br>Láthatóan virágok. <br>Locsolni nem kell. <br>* <br>Ablak befagyott, <br>Jégvirág elágazik. <br>Hideg egyveleg. <br>* <br>Jégvirág jégből, <br>Ablaktábla üvegből. <br>Hógolyó repül. <br>* <br>Jégvirág csokor <br>Díszíti ablakokat. <br>Meleg kandalló. <br>* <br>Jégből virágszál, <br>Repedt ablaküvegen. <br>Üveg melegszik. <br>* <br>Jégből virágok, <br>Időszakos élmények. <br>Nem szárad, folyik. <br> <br>Vecsés, 2015. december 18. – Kustra Ferenc József – íródott; senrjú csokorban. <br>

Vágyakozás… amit levélben küldtem haza. <br> <br>Negyvenkettő, június tizenegyedike óta itt vagyunk, <br>Akkor érkezett ide, talán elsőként, éppen a mi rajunk! <br>* <br>Csak <br>Messzi <br>Távolból <br>Vagy Te velem! <br>De, szívem Tied! <br>* <br>Itt <br>Van még <br>Illatod, <br>Rám ölelted! <br>Vágylak, de nagyon! <br>* <br>Juj, de szeretnélek szeretni, <br>Könnyes szemeidet csókolni! <br>Jó lenne, ha nem hullajtanád a könnyeidet <br>Én így nem áztatnád el szépséges fuszeklidet… <br> <br>Már, hónapok óta csak lőnek ránk, <br>Nem számít, hogy otthon vár a babánk! <br> <br>Itt az élet, roppantul kemény, <br>Itt nem ismerik, mi az erény! <br>Itt nincsen más, csak pokol-fény… <br> <br>Itt olyan nem létezik, hogy otthoni lényed… <br>De telik a képzeletbeli vér-edényed… <br>Egyre fáj a léted, mint, fájó kelevényed… <br> <br>Hiányom van a szépséges mosolyodban, <br>Nagyon vágynék bele az ölelő karodban <br>Ellenni, esti szélcsendes pirkadatban… <br> <br>Itt sokszor indul a roham, táltos dobpergésre, <br>Orosz táltos dob, a katyusájuk tüzelése. <br>Nálunk meg sorban szakadnak meg élte… mi végre? <br> <br>Jaj, egészen közel jó, nagy akna robbant, <br>Majdnem oly’ közel, hogy a fejemen koppant. <br>A szomszéd szakasz bunkerét, telibe találta, <br>Az otthoniaknak már nem teljesül a vágya…. <br> <br>Ez a környék, bíz’ a holtak vidéke, <br>Imához, folyton csak leesni térdre? <br>Keresnék én valami mosolyt, <br>De, nincs! Legalább egy félmosolyt! <br> <br>Itt az egyetlen emberi, a pára, mit kilehelek, <br>Amíg lehelek, addig élek és magamban ölellek. <br> <br>Félek a megfagyástól, <br>Félek egy robbanástól, <br>Félek a saját, kihűlőben lévő porcikámtól, <br>Félek a ködtől, jégtől, a hótól, az elmúlástól, <br>* <br>Emlékszem, még rád, <br>Illatod, még orromban. <br>Lőporfüst szaga. <br>* <br>Mosolyod, veszett <br>Emlék, Felidézni, hogy? <br>Sebesült arcok. <br>* <br>Hóember van itt! <br>Katonák építették. <br>Halál, erre járt… <br>* <br>Már, <br>Nagyon <br>Vágyok én <br>Hozzád, haza. <br>Úgy ölelnélek. <br>* <br>Mosolyod újra <br>Tanulnám rögvest, legott! <br>Ölelő karok. <br>* <br>Közös fényképünk <br>Már, gyűrött, töredezett! <br>Nekem, drága kincs! <br>* <br>Üvöltenék én <br>Feléd, de Te nem hallod… <br>Névtelen vagyok? <br>* <br>Itt a Don-kanyarban, nincsenek saját tettek a történések útján, <br>Ülhetek én a hóban hajnalig, de mi lesz velem megfagyás után? <br> <br>Jaj! Ez egy nagyméretű akna volt, <br>A szomszéd bunkerben tarolt <br>És immár egy, közeli barátommal kevesebb van velem… <br>Az emléked nagyon előjött, sőt, részletesen, azt ölelem. <br> <br>Jézusom, riadó van <br>A közelben halál van. <br>Orosz támadás van! <br> <br>Gyorsan mennem kell, ordít az őrmester, <br>Majd folytatom folytonos szeretettel… <br> <br>Vecsés, 2017. április 12. – Kustra Ferenc József – íródott: versben, apevában, haikuban. <br>[Don-kanyarban 1943. január 12. –n indult meg a végzetes –orosz- ellentámadás, de a nagy roham; 17 órakor.] <br>