Ne ott keress, hol ragyog a napfény,<br>s csillámot vet a homokon,<br>ott keress engem a kihunyt sugárban,<br>hol nem süt a nap, én ott vagyok.<br><br>Ne ott keress, hol örökké nyár van,<br>s átsüt a fény a bokrokon,<br>ott keress, ahol nyúlnak az árnyak,<br>s szél süvít át a lombokon.<br><br>Keress ott, ahol csikorgó tél van,<br>s a megfagyott világ úgy vacog,<br>hol az ereszen jégcsapok lógnak,<br>dermedtté fagyva, ott vagyok.<br><br>Hol a hópehely kristály fehéren<br>Csillog át minden ablakon,<br>s jégvirág csipke függönyt képez,<br>halott fehéren ott vagyok.<br><br>Némán megbújva, szavak nélkül,<br>dértől belepve ott vagyok,<br>s várom, hogy jöjjön valami fény is,<br>Amitől újra olvadok.<br><br>S ha rám találsz, melegíts engem,<br>olvaszd fel, ami rám fagyott,<br>nélküled halott a lelkem,<br>melegíts fel, míg olvadok!

Mama. Te most csak ülj le,<br>most majd én olvasok neked.<br>Te csak pihenj. Hisz látom,<br>már olyan gyönge a szemed.<br><br>Nézd, milyen betűt találtam!<br>Látod, hogy milyen kerek?<br>Mint egy nagy pöttyös labda,<br>mit tegnap rajzoltam neked. <br><br>Mama. Most ne aludj még el!<br>Valami szépet mondj nekem!<br>Ó! Kicsim! Te vagy a földön<br>a legdrágább kincsem nekem.<br><br>Gyere. Most bújj ide hozzám,<br>had érezzem a kis kezed.<br>Amíg így ölelsz, nálam<br>boldogabb senki sem lehet.<br><br>Olvass csak. Mesélj még nékem,<br>amíg átjárja mindenem<br>hangod, mint apró kis csengő,<br>oly szépen csilingel nekem.<br><br>Istenem! De szép is lenne,<br>ha mindig itt lennék veled,<br>csöpp szíved burokba zárnám,<br>hogy ne bántsa senki sosem.<br><br>Hisz tudod: ezen a földön<br>jobban már senki sem szeret,<br>te vagy a legdrágább kincsem,<br>mit a sors megadott nekem!

Melletted voltam hosszú éjszakákon,<br>míg ébren nem ért a pirkadat,<br>arcodat néztem a sápadt holdsugárnál,<br>mely megvilágította arcodat.<br><br>Úgy őriztelek minden kis bajtól,<br>átadva szívem összes melegét,<br>melletted voltam, ha féltél, ha fáztál,<br>s könny a szememben miattad ég.<br><br>Neked akartam a legjobbat adni<br>mindenből, mit csak adni tudok,<br>de te elmentél, s kitéptél véle<br>szívemből egy nagy darabot.<br><br>Nehéz a szó, és nincs már mit mondjak,<br>túl messze jársz, és nem hallanád,<br>lelkemnek hulló, gyöngyöző cseppje<br>szívemig hatol, s annyira fáj.<br><br>Hiába mondanám, nem értenéd meg,<br>nekem csak te vagy! S Érted vagyok,<br>hiszen szeretlek! S nem bántanálak<br>Egyetlen szóval sem, te is tudod.<br><br>Hisz a lelked oly törékeny, gyönge,<br>mint egy csillogó kristálypohár,<br>összetörhetik egy koccanással,<br>s mire megérted, késő lesz már.<br><br>És most itt vagyok. remegve, félve,<br>várom, hogy hozzám visszatalálj,<br>s imádkozom, hogy ne törjön össze<br>törékeny lelked- utad során.

Még egy kutya is jobban tud szeretni<br>néha, mint akit szeretünk,<br>hisz ő sosem bánt. Mellénk ül nyüszítve,<br>amikor látja, hogy szenvedünk.<br><br>Meleg szeméből hála sugárzik,<br>mit érez minden kis falatért,<br>s mindig úgy vár, oly boldog csaholással,<br>amikor fáradtan hazatérsz.<br><br>Még egy kutya is hálásabb annál,<br>mit a menhelyről elhozol,<br>mint az, akin már annyit segítettél,<br> ha szükséged volt rá, s elhagyott.<br><br>Szó nélkül, némán, reád se nézve,<br>akár egy furcsa idegen,<br>nem is érdekli, mennyire fájhat,<br>hogy keresztülgázolt a szíveden.<br><br>Még egy kutya is többet ér annál,<br>ki a lelkedbe taposott,<br>Elfeledve, hogy valaha adtál<br>szívedből néki egy darabot.<br><br>Csak egy kis állat, de tán az egyetlen,<br>ki értékeli a szeretet,<br>s mindig, ugyanúgy szeretni fog, míg<br>el nem fogy utolsó lehellete.

A fájdalom nagyon furcsa vendég,<br>nem várjuk, de mégis érkezik,<br>izzó tűzzel égeti a testünk,<br>felkavarva, űzve mindenünk.<br><br> <br>Mintha lennél eleven pokolban,<br>lelkedet úgy égeti a láng,<br>úgy mar bele mindig, egyre jobban,<br>húsodba, mint vérző harapás.<br><br> <br>Lelkedben él sistergő parázsként,<br>s fellobbanva mindig újra ég,<br>táplálékot szíva ereidből,<br>s késő éjjel álmaidba tér.<br><br> <br>Elűznéd, de nincsen már erőd sem,<br>nincsen harc, csak néma ájulás,<br>mely valahol bús közönybe hajlik,<br>eltemetve annyi szép csodát.<br><br> <br>A fájdalom mindig visszatér majd,<br>de te győzöl, s erősebb leszel,<br>szívedben már nem lesz más, csak árnyék,<br>mely a fénnyel messzi útra kel.