Ma nincsen ünnep. Nincsenek díszek<br>a megterített asztalon,<br>s mégis: amikor téged várlak,<br>fénybe borul az otthonom.<br><br>Nem kell most dísz, és nem is kell gyertya,<br>valami furcsa fény ragyog<br>lelkemben, amely megvilágítja<br>a sötétbe borult ablakot.<br><br>Árnyat vetít a vén falakra<br>a hold, amely beköszön,<br>arcáról derűs mosoly árad,<br>mikor látja, hogy öltözöm.<br><br>Mit vegyek fel? Nem is tudom már,<br>amiben sokkal szebb leszek,<br>úgy szeretnélek elbűvölni,<br>hogy ne érdekeljen senki sem.<br><br>Tudod, nekem te vagy a legszebb!<br>Nálad jobb nem is kell nekem,<br>csak szeress! Mindig ily forrón,<br>hogy felkavarja a véremet.<br><br>Ölelj át. S szeress oly forrón,<br>ahogyan én is szeretek,<br>amíg a csókom lángra lobbant,<br>nem állhat közénk senki sem.<br><br>Szeretni egymást mindhalálig<br>Az egyetlen, ami kell nekem,<br>s együtt hullni a végtelenbe<br>veled, csak ennyi kell nekem.

Nélküled élni oly nehéz lenne,<br>mint szép álomból az ébredés,<br>melynek varázsa megtöri álmom,<br>legszebb reményem tépve szét.<br><br>Nélküled élni oly lehetetlen,<br>mint levegő nélkül a létezés,<br>már csak zihálok kitágult orral,<br>légszomj kínoz, és nincs remény.<br><br>Nélküled nincs már semmi, mi éltet,<br>jeges hideget fúj a szél,<br>vérem se pezsdül, már alig érzem<br>ereimben a lüktetést.<br><br>Nélküled kihűl bennem az érzés,<br>megtört szívem már nem remél,<br>nem tudok többé nélküled élni,<br>egyedül érted élek én.<br><br>Minden érzés csak tehozzád fűz már,<br>nem számít már a józanész,<br>már a szívem is alig dobban,<br>de még most is csak érted ég.

Menni kéne valamerre, hogy elálljon a gubanc, <br>Vinni kéne hátizsákban mindent, mi hóbelevanc. <br> <br>Az egy helyben toporgás a haladás átka, <br>Ez nem indok a maradásra, mint egy mátka. <br> <br>Haladni kellene, csak menni előre, <br>Hogy ne szomjazzunk, legyen hát nálunk lőre. <br> <br>Menni kellene, hogy haladjunk, az élet is halad, <br>Ne feledjük, a kutya ugat, a karaván halad. <br> <br>Vecsés, 2014. április 6. - Kustra Ferenc József <br>

Szívesen lennék fénysugár az égen,<br>hogy beragyoghassak ablakodon át,<br>bevilágítva csöndes kis szobádat<br>s arcodat simítva bújhassak hozzád.<br><br>Szívesen lennék enyhe rózsaillat,<br>hogy bőrödön mindig érezd illatát,<br>ott legyek minden édes ölelésben,<br>amíg remegve simul rám a szád.<br><br>Had érezzem a vágyat ereidben,<br>ahogyan lüktetve áramlik át,<br>hogy tudjam: én vagyok egyedül néked,<br>aki csillapítja vágyaid hadát.<br><br>Hadd szeresselek éppen olyan forrón,<br>mint a perzselő, forró napsugár,<br>ne legyen semmi, mi gátat szab néked,<br>s úgy szeress, ahogy soha senki más!

Most én mondok imát azokért a földön,<br>kiknek régóta nem jut szeretet,<br>megtiport szívük égő sebként vérzik,<br>s hiába kérik, nem segítenek.<br><br>Szeretnék nékik új reményt adni<br>a feltörő hangok kristály dallamát,<br>hegedű hangot, mely oly szépen csendül,<br>hogy elcsitítja a fojtott zokogást.<br><br>Most én kérem Istent, segítsen rajtuk!<br>Törölje le a pergő könnyüket,<br>s minden lecsurgott, fájó könny helyébe<br>teremtsen nékik igazgyöngyöket.<br><br>Had kapják vissza szétfoszlott reményük,<br>visszaadva a szívük dallamát,<br>megfagyott lelkükbe meleget árasztva,<br>dér helyett adjon szikrázó parázst.<br><br>Had tudjon végre mindenki szeretni,<br>ne bántson senkit a kínzó magány,<br>minden emberre szeretet áradjon,<br>s útjukat övezze kinyíló virág.