Majd később, mikor ébren ér a hajnal,<br>s nem talál már fátyolos szemed,<br>akkor érzed, mit jelentett néked,<br>s milyen szép volt ez a szerelem.<br>Majd később. Most nem értenéd úgysem,<br>milyen sokat ártottál nekem,<br>nem láttad az arcom könnyben úszva,<br>s mily fájdalmat okoztál nekem.<br>Majd később. Ha majd álmodból felébredsz,<br>s keresnél, de nem leszek veled,<br>bús magányban, éji sötétségben<br>nem lesz, aki ott legyen veled.<br>Majd később. Mikor annyira hiányzom,<br>hogy a lélegzet is fáj már nélkülem,<br>akkor fogod megérteni végre,<br>mért mentem el tőled hirtelen.<br>Majd később. Mikor leszáll majd az este<br>rád terítve égi köpenyét,<br>nehéz súlyként vállaidat húzva,<br>sötétbe ránt, s nem látod a fényt.<br>Mikor majd a kezedet kinyújtod,<br>s nem érint csak nyirkos kőfalat,<br>melyről könnyként gyöngyözik a pára,<br>könnyeivel mosva ujjadat.<br>Akkor fogod megérteni végre,<br>hogy magad vagy, s nem lesz senki sem,<br>s mennyire fáj egyetlen egy szó is,<br> éles tőrként szúrva szívedet. <br>Majd később. Ha már visszasírnál engem,<br>s könnyeidben szinte elveszel,<br>akkor bánod mért hagytál elmenni, <br>de akkor már késő. Nem leszek.

Ha nem védesz<br><br>Ha nem védesz, kibe kapaszkodjak,<br>ki fogja meg majd a két kezem?<br>Ha lábam gyönge, és erőm már elhagy<br>ki az, aki támaszom lehet?<br>Ha nem féltesz,és nem aggódsz értem,<br>ki kíséri a lépteimet?<br>Ki lesz az, aki vállam átkarolva<br>kézen fog majd, és haza vezet?<br>Ha nem szeretsz, miért is várjak?<br>Nekem sincs másik életem!<br>Csak most van, messze a holnap,<br>s ki tudja, jut e még nekem<br>friss levegő, mely arcom átjárva<br>felüdíti a fáradt testemet,<br>mint a harmat, frissítő varázsa<br>mely lelkembe új erőt lehel.<br>Jut e még nekem szeretet, béke,<br>hisz nem holnap, most kell énnekem<br>minden szép, mit elém tár az élet,<br>még mielőtt messze elmegyek.<br>Most akard, és most engedj szeretni,<br>hisz úgy múlik el az életünk,<br>mint a perc, mit álmainkban élünk,<br>s olyan sokszor észre sem veszünk.<br>Ha nem védesz, mit reméljek tőled?<br>S ha nyugalmat nálad nem lelek,<br>elmegyek, hol biztonságra lelve<br>átölelik reszkető kezem.

Arcodon égő tűzvirágok,<br>úgy csillog most a két szemed,<br>kezed is forró. Lázasnak érzem:<br>miért nem szóltál énnekem?<br><br>Jöttem volna a viharos széllel,<br>hogyha kell, veled legyek,<br>lázas homlokod megsimítva<br>ott legyek, s fogjam a kezed.<br><br>Jöttem volna az esti széllel,<br>hogy megsimítsam az arcodat,<br>veled lennék, ha kell majd egy támasz,<br>s átöleljem a válladat.<br><br>Úgy mennék hozzád. Valami mégis<br>annyira fáj, és visszatart,<br>vajon szükséged van e még énrám?<br>Hiszen lélekben messze vagy.<br><br>Valami megtört már a légben,<br>s magába zárja a hangokat,<br>Ködfátylat terít szerteszéjjel,<br>eltakarva az arcokat.<br><br>S mégis. Valami visszahúz hozzád,<br>mint egy féktelen gondolat,<br>nem kell más, csak perceket kérek,<br>hogy tudjam, jól vagy, és lássalak<br><br>Mosolyogni, és szemedbe nézve<br>lássam, hogy örömtől ragyog,<br>akkor talán megnyugszom én is,<br>hisz aggódom érted, jól tudod.

Nem hallgatsz rám, hiába kérlek,<br>úgy bánt, hogy nem hiszel nekem!<br>Miért akarnék rosszat néked,<br>hiszen te vagy a mindenem!<br><br>Közel vagy. Mégis oly távol,<br>mintha nem lennél itt velem,<br>nem szólsz, csak riadtan nézel,<br>akár egy furcsa idegen.<br><br>Szeretlek. Tudod, hogy így van!<br>Nem bántalak, csak védelek!<br>Nem bírnám ki, ha összetörnék<br>törékeny, gyönge szívedet.<br><br>Olyan vagy, akár a nádszál,<br>mely a viharban megremeg,<br>reszketve erős szelétől,<br>úgy féltelek, hogy tönkre tesz!<br><br>Ne engedd! Annyira szép vagy!<br>Annyi sok minden vár reád!<br>Lehetsz még boldogabb mással,<br>kinek csak te vagy, senki más.<br><br>Légy erős. Temesd a múltat!<br>Segítek majd, míg talpra állsz,<br>hisz tudod: tiéd a szívem<br>mélyében minden dobbanás!

Rád gondolok. Messze vagy tőlem,<br>mégis te vagy a mindenem,<br>olyan hosszú a perc, az óra,<br>amikor nem vagy itt velem.<br><br>Mennék hozzád, de nem tudom hol vagy,<br>mindenhol magas kőfalak,<br>nem látok át, elválaszt tőlem,<br>és az ajtó már zárva van.<br><br>Mit mondanék? Hiába szólnék,<br>úgy sem hinnéd már el nekem,<br>pedig nélküled sivár minden,<br>értelmetlen az életem.<br><br>Mintha dohos falak közt ülnék,<br>melyet a penész elborít,<br>párás levegőt szív a tüdőm be,<br>s fullasztó fájdalom hasít<br><br>mellkasomba, és végigfut rajtam,<br>keresztüljárva mindenem,<br>s éppen úgy fáj, mit akkor érzek,<br>amikor nem vagy itt velem.<br><br>Rád gondolok. És tűnődöm egyre,<br>jössz e még? Vajon hazatérsz?<br>Én még itt várlak, karom kitárva,<br>akár egy biztos menedék.