Amikor gyűlölsz, és nem tudsz már szeretni,<br>s annyira bántott, hogy nem tudod feledni,<br>magadba fojtod, s már nem is szólsz hozzá,<br>s nem akarsz mást, csak feledni,hogy voltál<br>oly ostoba, hogy vakon bíztál benne,<br>de ő mégis a szíved tönkretette,<br>az a szerelem.<br>Amikor hiszed, hogy boldog tudsz még lenni,<br>s megtiport szível is annyira szeretni,<br>hogy hozzá tudd fűzni minden egyes álmod,<br>s benne keresni az örök boldogságot,<br>a sóhajt, amely a lelkedet tépi,<br>miatta elnyomni, és miatta élni,<br>az a szerelem.<br>Amikor többé már nem érdekel semmi,<br>s nem akarsz mást, csak őt szívből szeretni,<br> vele álmodni minden egyes álmot, <br>hosszú estéken, hűvös éjszakákon,<br>hozzá simulni, amikor fázol,<br>s nem kell más senki ezen a világon,<br>az a szerelem.<br>Amikor többé már nem akarsz semmit,<br>csak hűvös alkonyon mindig vele lenni,<br>fogva a kezét, és miatta remegni,<br>érte imádkozni, hogy ne legyen semmi,<br>ne kelljen sírni, és ne kelljen temetni,<br>s az utolsó percig szeretve lenni,<br>az a szerelem.

Volt idő, mikor halvány volt az árnyék, <br>s a nap fényében megfürödve láttam<br> arcodon az érzést,mennyire szeretsz.<br><br>Volt idő, mikor tudtam, hogy szerettél,<br> érintésemtől szinte megremegtél,<br>s annyira vártad, hogy megérintselek.<br><br>Volt idő, mikor szerettelek én is,<br> a szívemben csak érted volt a fény is,<br>s megvilágította fátyolos szemed.<br><br>Volt idő, mikor úgy indultam hozzád,<br> szinte repültem, hiszen a boldogság<br>csak belőled áradt, s veled létezett.<br><br>Volt idő, mikor elég volt egy sóhaj,<br>s tudtam, éreztem, szinte minden szóban,<br>semmi sem fontos, csak ott legyek veled.<br><br>Volt idő, mikor odaadtam mindent,<br>szívem mélyéből szinte minden kincset,<br>s nem vártam semmit, csak annyit, hogy szeress.<br><br>Oly tisztán, forrón, hogy csak a koporsó<br>legyen az egyetlen, mely tán elvehet<br>tőled, de még ott is, kihűlt szívemben<br><br>gyöngybetűvel írva ott marad neved.<br>S volt idő, mikor tomboltam, és sírtam,<br> könnyem tartani vissza alig bírtam,<br><br>de nem akartam,azt hogy rajtam nevess.<br>Hiszen tudtam, azt, hogy mennyire fájna<br>bele halnék a boldogtalanságba,<br><br>s észre sem vennéd már, hogy én szenvedek.<br>S lesz idő, mikor visszajönnél újra,<br>sűrű könnyekkel az arcodra írva,<br><br>mennyire megbántad mit tettél velem,<br>de hiába minden, nincs olyan Isten,<br>akiért még egyszer elhinném neked,<br><br>hogy én vagyok az egyetlen a földön,<br>aki miatt a könnyeidet törlöd,<br>s el tudnám feledni mit tettél velem.

Vágytam reád. Valahol mindig<br>szívem legmélyebb rejtekén,<br>hozzád szállt minden sóhajtásom,<br>s mindig hittem, hogy van remény.<br><br>Hűvös éjjel a megvetett ágyban<br>tetőled vártam ölelést,<br>amely melegít, amikor fázom,<br>kárpótlásul a könnyekért.<br><br>Oly messze vagy. Nem értesz semmit!<br>Hangomat elfújja a szél,<br>nyögve száll fel e bűnös világban,<br>sikoltva, mint a téli szél.<br> <br>Nem is tudom: miért is várok?<br>Hisz lelked oly hideg, mint a jég,<br>szívem melegét hiába adnám,<br>fagyos szíveddel lehűtenéd.<br><br>S mégis: magamban azt kívánom:<br>törjön meg végre benned a jég,<br>s fogadd el azt a melegséget,<br>mit még tenéked rendelt az ég.

Néha hirtelen változik minden,<br>másképp látod a holnapot,<br>tegnap még élt, és virágzott minden,<br>s mára már minden megfagyott.<br><br>Tegnap a fák alatt megbújó árnyék<br>még olyan jól esett neked,<br>hűsítő szárnyát remegve vártad,<br>s most kiráz tőle a hideg.<br><br>Tegnap még napfény bujdosott köztük,<br>reád árasztva melegét,<br>s most jégvirágból szőtt csipketerítőt<br>hófehér színben terít eléd.<br><br>Előtted fehér, fátyolos minden,<br>oly szép, és mégis vakítja szemed,<br>hideg szépség, mely lelked átjárva<br>csikorgó telet fakaszt idebent.<br><br>Annyira szép, és világos minden,<br>fehérlő ágak közt ragyog a fény,<br> s mégis: a dértől annyira fázol,<br>hideg tél van, és nincs remény.<br><br>Nincsen már semmi, mi visszatarthat,<br>Nem kell már semmi. Nem vonz a fény,<br>csak a hűsítő árnyékra vágyol,<br>ahol megcsillan néha a fény.

Egy <br>Majom <br>A másik <br>Három társa. <br>Verekszenek is. <br>* <br>Két <br>Kicsi <br>Elefánt, <br>Árválkodik. <br>Nagyot… lelőtték! <br>* <br>Egy <br>Fészek <br>Otthona <br>Több fecskének. <br>Még, most jöttek meg! <br>* <br>Mi <br>Kincsed <br>Van, neked? <br>Szeretet, vagy <br>Oly’ mély gyűlölet? <br>* <br>Be <br>Fedte <br>Világunk… <br>A zúzmara. <br>Minden, csak jeges… <br>* <br>Még <br>Élek, <br>Érzek is! <br>Nyitott szemmel, <br>Mindent meghallok… <br> <br>Vecsés, 2017. április 7. - Kustra Ferenc József <br>