Csak pár akkord, mely metronóm ütemben<br>megszólal a régi orgonán,<br>egy adagio, mely tiszta hangon csendül,<br>s a nagy teremben csengve messze száll.<br><br><br>Barokk díszek pompázó varázsa,<br>s a padok közül felcsendült korál,<br>elábrándít, s az echót hallgatva<br>fantáziám oly messzire száll.<br><br>Mennyi szempár talált itt egymásra?<br>Hányszor szövődött itt szép románc?<br>E vén falak közt mennyi sóhaj rejlik,<br>melynek emléke régen messze jár.<br><br>Mennyi űz, mely a lelkekből áradt,<br>Mennyi féktelen, nagy szerelem?<br>Már messze tűnt az idők fátyolában,<br>de a falak közt most is ott dereng.

Mily kevés volt, mit tetőled kaptam,<br>s mégis boldoggá tettél vele,<br>mily kevés! És én oly sokat adtam,<br>lelkem még most is sajog bele.<br>Nékem hoztad a bíborszínű rózsát,<br>szétszórva ágyamon bársony szirmait,<br>égő szenvedélyed lázasan csitítva,<br>cseppenként hullajtva lelkem szirmait.<br>Azután elmentél, s elvitted magaddal<br>felbolydult szívemnek minden melegét,<br>s itt hagytál engem, lelkemből kifosztva,<br>meggyötört szívvel, hol nem süt rám a fény.<br>Ne keress többé! Nincs már mit adnom,<br>hisz elvitted szívem minden melegét,<br>s bár meggyötört szívvel, de újra fogok élni,<br>hisz nem csak belőled sugárzik a fény.

Sohase mondd, hogy nincs tovább, <br>bármilyen nehéz,<br>ne add fel könnyen, ostobán,<br>küzdj tovább, bármiképp.<br><br>Ne sírj, ha minden porba hullt,<br>állj fel és menj tovább,<br>harcolj, ha kell, foggal, körömmel,<br>bármi lesz, bármi vár.<br><br>Tarts ki, ha kell, minden erőddel,<br>ne hagyd, hogy mélybe rántsanak!<br>Ne törődj vele, mit szólnak mások,<br>csak irigy, hazug szavak.<br><br>Tarts ki erősen, s győzni fogsz!<br>Dobd félre, bármi bánt,<br>hisz a kemény kősziklák közt is<br>nyílik még virág.

Mennyire szeretsz<br>Mennyire szeretsz? Mondd el újra,<br>hallani szeretném hangodat,<br>ahogy kimondod újra és újra,<br>nevemet suttogva, boldogan.<br>Szeretsz e úgy, mint a legszebbik rózsát,<br>mely tenéked ontja minden illatát,<br>mely ablakod alatt lágyan és szelíden<br>bűvös illattal lengi be szobád?<br>Hiányzom e, vagy eloltja bárki<br>hirtelen feltámadt, égő szomjadat?<br>Hiányzom e, ha messze vagyok tőled,<br>s nem érzed ajkadon forró csókomat?<br>Látod? Én, szeretlek, s kínzó szomjamat<br>nem olthatja el senki sem,<br>csak tőled akarok minden apró bókot,<br>melytől melegség járja át szívem.<br>Tőled akarom a bársony színű rózsát,<br>a gyöngéd ölelést, a forró csókokat,<br>nem kell senki más ezen a világon,<br>csak te olthatod el égő szomjamat.<br>Csak te vagy nekem egyedül a földön,<br>ki elhozza nékem a virágzó tavaszt,<br>és ha te nem jössz, nem is kell senki,<br>magamba temettem minden álmomat.

Lángokban égtünk akkor éjjel,<br>nem is értem, már, hogy lehet<br>olyan hirtelen lángra kapni,<br>ahogyan akkor ott, veled.<br><br>Ma is érzem a forróságát,<br>amely átjárja mindenem,<br>hisz az a tűz, mi benned égett,<br>felgyújtotta a szívemet.<br><br>Nem hittem el, hogy tudok szeretni<br>olyan tűzzel, mely oly heves,<br>mint a pillanat töredéke,<br>mely átsuhan rajtad hirtelen.<br><br>Nem is értettem akkor éjjel<br>magam sem azt, hogy mért teszem,<br>nem akartam már úgy szeretni<br>senkit, hisz lelkem oly sebes.<br><br>Lángokban égtünk, s akkor úgy tűnt,<br>sosem alszik ki teljesen,<br>hisz az a szikra oly erős volt,<br>s egy röpke perc alatt lángra kelt.<br><br>Mégis kihunyt, de mégse bánom,<br>hisz melege most is úgy ölel,<br>hogy felmelegít, és elvarázsol<br>újjá élesztve mindenem.<br><br>Most itt vagyok. Izzó parázsként<br>várva, hogy újra lángra kelts,<br>tudom, hogy lángod perzsel, éget,<br>de mégis: te vagy a mindenem!