Könnyekben úszik, sír a lelkem,<br>fájdalom marja mindenem,<br>Ne kínozzatok! Nem bírom már!<br>Tépjétek ki a szívemet!<br><br>Szerettem volna mindent adni<br>magamból, mit csak lehetett,<br>nem maradt másom, csak a szívem,<br>tépjétek ki, hogy ne legyen<br><br>Belsőmben annyi keserűség,<br>amely mardossa mindenem,<br>felgyülemlett, akár az égen<br>feltornyosuló fellegek.<br><br>Törékeny szívem, mint egy tárgyat!<br>Tálcán kínáltam fel neked,<br>de te széttépted, mint egy rongyot,<br>mely a sarokban ott hever.<br><br>Csak egy darabja maradt nékem,<br>a többi széttépve ott hever,<br>azt a darabot mért hagytad meg?<br>Mért nem tépted ki teljesen!<br><br>Akkor többé nem fájna semmi.<br>Csak béke lenne, mely végtelen,<br>ne bántsatok, hisz nem bírom már!<br>Tépjétek ki a szívemet!

Az ember is olyan, mint a hangszer,<br>mely elszakadt húrral nem zenél,<br>csak nyiszorog, minthogyha sírna,<br>s keserű könnyét rejtené.<br><br>Hiába húzzák a legszebbik nótát,<br>nem hallja már a dallamát,<br>csak a szívéből feltörő sóhaj<br>hallatja zúgó moraját.<br><br>Az ember is olyan, mint a hangszer,<br>legszebben annak beszél,<br>kiért a szíve oly mélyen dobban,<br>hogy neki adná tán mindenét.<br><br>Minden szavában úgy cseng a dallam,<br>hogy feltörő hangja égbe kiált,<br>olyan szépen és oly tisztán csendül,<br>mint a legszebben szóló gitár.<br><br>Az ember is olyan, mint a hangszer,<br>amely csak akkor zenél<br>szépen, ha törődnek véle,<br>s bársonyos tokban védenék.<br><br>Szívében ott él minden dallam,<br>de ha nem értik énekét,<br>mint a gitárhúr, elpattanhat,<br>s könnyekbe fojtja énekét.

Ha öreg leszek, és dús hajamba<br>számtalan szürke köd vegyül,<br>akkor is épp úgy élni fog majd<br>szívemben szikra és derű.<br><br>Ha arcomra sűrű, mély barázdát<br>rajzol az idő vasfoga,<br>akkor is épp úgy szeretem majd,<br>akik nekem oly fontosak.<br><br>Ha fáradt leszek, és tört erővel<br>reszketve indulok feléd,<br>ölelj csak át. Erős karodból<br>új erő sugárzik belém.<br><br>Nem szólok semmit. Mégis érzed<br>milyen fontos, hogy itt legyél,<br>akkor is, ha már két szememben<br>nem izzik úgy a szenvedély.<br><br>Akkor is épp úgy szeretlek majd!<br>Csak már csöndesen, türelmesen,<br>ahogy az éj teríti széjjel <br>sötét ruháját csendesen.<br><br>Hiszen amikor átölellek,<br>mindig rám tör az érzelem!<br>Épp úgy, mint mikor hosszú útról<br>fáradtan hazaérkezem.<br><br>Nem is tudom, hogy mért szeretlek,<br>csak annyit érzek, hogy jó veled!<br>Ne engedj többé messze mennem!<br>Ne engedj el, mert elveszek!

Ne félj szívem. Majd vigyázom álmod,<br>hogy ne tépje széjjel semmi sem,<br>mesélek majd egy csodás világról,<br>ahol még jók az emberek.<br><br>Ahol ugyan úgy szeret bárki,<br>nincsen harag, se gyűlölet,<br>csak szeretet, amely oly forró, hogy<br>lángra gyújtja a szíveket.<br><br>Ne félj szívem. Én itt leszek véled.<br>Hajtsd a vállamra kis fejed.<br>Olyan jó, mikor aranyló fürtöd<br>csiklandozza a bőrömet.<br><br>Olyankor szinte nem fáj semmi.<br>Elfelejtem a gondokat,<br>mikor ujjammal megsimítom<br>lágyan leomló copfodat.<br><br>Magam előtt már szinte látom<br>a boldog mosolyt az arcodon,<br>amikor némán átölellek,<br>és a nevedet suttogom.<br><br>Ne félj szívem. Én itt leszek, véled.<br>Én majd mindentől védelek.<br>Foggal-, körömmel küzdök érted,<br>nem űz el tőled semmi sem.<br><br>Tudod, hogy te vagy minden kincsem,<br>s hidd el: annyira féltelek!<br>Amíg a szívem egyet is dobban, <br>minden erőmmel védelek!

Nincsen helyem e csillogó világban,<br>a tűző napban nem lelem helyem,<br>nem vakít el a színek sokasága,<br>bármilyen szép is, nem fontos nekem.<br><br>Lennék inkább csendes félhomályban<br>megbújva, hol rám talál a csend,<br>míg az alkony szárnyait kibontva,<br>hűs szellővel végigpermetez.<br><br>Nem kell más, csak nyugalom, és béke,<br>amelyben testem-lelkem megpihen,<br>néma csönd, mely oly nyugalmat áraszt,<br>s úgy simogat, mint a hűs selyem.<br><br>Nem szeretnék semmi mást, csak élni,<br>s messze tűnni olyan hirtelen,<br>mint a villám, amely egyet dörren,<br>s eltűnik a felhős ég felett.<br><br>Nem kell más, csak meghitt, meleg otthon,<br>ahol végre nyugalmat lelek,<br>s úgy tűnik el, mint a nyári villám<br>minden rossz, mely megtörtént velem.