Vajon mitől is ünnep az ünnep?<br>Hogy légbe szállnak a szép szavak?<br>Vagy, hogy tömegek koszorúznak<br>elrejtve közömbös arcukat?<br><br>Nekem az ünnep akkor ünnep,<br>ha lelkemben csönd és béke van,<br>ha átölelhetem mindkét kincsem,<br>de most annyira messze van.<br><br>Megtespedt árnyak az éji csendben<br>magukba zárják a hangokat,<br>és én itt vagyok egymagamban,<br>s gondok húzzák a vállamat.<br><br>Koszorúzhat bárki, de azzal<br>nem űzik el a gondokat,<br>bár szép, ha hősökre emlékezvén<br>megtiszteljük a sírjukat.<br><br>S mégis: én most csak annyit kérek:<br>hozz egy szebb jövőt Istenem!<br>Ahol mindenki boldogan élhet,<br>s nem ropognak a fegyverek.<br><br>Adj a népednek friss kalácsot,<br>munkát, s egyenlő jog legyen,<br>minden embernek itt a földön,<br>kinek kérges a tenyere.<br>Űzd el a gonoszt, mely családokat dönt<br>nyomorba, kérlek: Istenem!<br>Ne büntesd azt a sok családot,<br>ki miattuk annyit szenvedett!<br><br>Add nekik vissza az ünnepek ízét,<br>vedd le róluk a gondokat,<br>hálásak lesznek minden percért,<br>s amíg csak élnek, áldanak!

Sose aludj el anélkül, hogy<br>Ne öleld át a vállamat,<br>csak egy perc kell, míg hozzám simulsz,<br>s ajkamra jó éjt- csókot adsz.<br><br>Olyankor édesebb az éjjel,<br>s míg válladhoz bújok boldogan,<br>ezernyi csillag fent az égen<br>mind, mind csak nekünk bólogat.<br><br>Magamon érzem szusszanásod:<br>valami édes hangja van,<br>mint egy mozdony, mi útra készen<br>magából ont ki hangokat.<br><br>Nézem az arcod. Oly nyugodt vagy.<br>Alig látok most ráncokat,<br>s most a bőröd a félhomályban<br>valahogy sokkal hamvasabb.<br><br>Most olyan jó. Oly nyugodt minden.<br>Álmaimban is így maradsz,<br>míg a csillagok ránk terítik<br>ezüstös takarójukat.<br><br>Valami furcsa, édes álom<br>most a szememre rátapad,<br>nem akartam most semmi mást, csak<br>veled érjen a pirkadat.

Eszembe jutnak a régi, boldog órák,<br>amikor minden éjjelen,<br>arcomhoz nyomtad csöppnyi kis orcád,<br>s lágy puszit hintettél nekem.<br><br>Hozzám simultál csöpp kis testeddel<br>és én éreztem milyen meleg,<br>csöpp ujjaidnak lágy érintése<br>mely olyan jól esett nekem.<br><br><br>Akkor még nekünk fütyült a szél is<br>a félig kinyitott ablakon,<br>s minden apró kis lebbenése<br>halvány pírt rajzolt arcodon.<br><br><br>Féltettelek, hisz te voltál minden<br>melyet a sors adott nekem,<br>szemed színében láttam minden<br>szépet, ami csak létezett.<br><br>Már felnőttél. Messze vagy tőlem.<br>De most is ugyanúgy féltelek,<br>mint akkor, amikor gyönge voltál,<br>s erős karommal védtelek.<br><br><br>Már nincs erőm. Testem is gyöngül, <br>mégis vágyom, hogy itt legyek,<br>hogy láthassam, mikor révbe érsz majd,<br>s megfoghassam a két kezed.<br><br><br>Gyöngéden, csak éppen hogy érezd<br>mily szeretettel féltelek,<br>mindig te leszel minden kincsem!<br>Szeretlek! Édes gyermekem.

Hányszor kell ahhoz még csalódnod,<br>hogy ne tudjál bízni senkiben,<br>hányszor kell ahhoz összerogynod,<br>hogy úgy érezd: nem tudsz élni sem.<br><br>Hányszor terítsen ködfelhőt előtted<br>a könny, amely úgy marja szemed,<br>mint a só, mit tengervízben észlelsz,<br>s kiszárítja a bőrödet.<br><br>Hányszor kell még kibírni mindent,<br>s bár tűz emészti a testedet,<br>hogy minden erődet összeszedve<br>lecsillapítsd a lelkedet.<br><br>Hányszor kell még temetni mindent,<br>mi tépi, marja a lelkedet,<br>mint a dühödt, pusztító szélvész,<br>mely sosem irgalmaz neked.<br><br>Hányszor kell még felállnod újra,<br>bár gyönge térded még megremeg,<br>hogy ne tudjon senki eltaposni,<br>s legyőzd, kik ártanak neked.<br><br>Hányszor kell? Nem tudja senki,<br>de tán a kóbor fellegek<br>rongyos szárnyukat rád terítve<br>majd utat mutatnak neked.<br><br>Simítva, akár a bársony,<br>gyógyítják fájó lelkedet,<br>s harmatcseppeket permetezve<br>messze űzik a könnyeket.

Gyakran van úgy,<br> hogy boldognak látszunk,<br>kacagunk, s vígan dalolunk,<br> nem sejti senki mennyi a bánat,<br>melyet lelkünkben hordozunk.<br> Erősnek látszunk, akár a szikla,<br> amely oly magasra nyúl,<br> belülről mégis vérzik a lelkünk,<br>és néha megroskadunk.<br> Mégis küzdünk. Dalolva, sírva,<br>s utunkon megyünk tovább,<br> könnyeink titkon patakban folynak,<br>S nem sejtik, mennyire fáj<br> minden mosoly, mely arcunkon látszik<br>keserves próbálkozás,<br> hogy megsebzett lelkünk burokba zárjuk,<br>S ne tudják, mennyire fáj.<br> Mégis győzünk. Sebzett lelkünkben<br> maradt még annyi parázs,<br>melytől a szívünk lángra lobban,<br> s magasra csap fel a láng.<br>Feléget mindent, mi visszatart még,<br> s meggátol utunk során,<br>Elég egy szikra mely lángra lobbant,<br> s többé már semmi se fáj.<br>Csak a lelkünk lesz törékeny, néma,<br> de mégis megyünk tovább,<br>hiszen épp ettől ember az ember,<br> hogy annyi próbát kiáll.