Néha éjszakánként olyan másnak látom<br>az égen ragyogó apró csillagot,<br>régen apró kis lámpásként égve,<br>rám világított hosszú utamon.<br> <br>Akkor még olyan szépnek tűnt minden.<br> Az öreg hold akkor úgy világított,<br>mintha vigyázna, hogy meg ne botoljak<br>az előttem fekvő sok kis kavicson.<br> <br>Rögös utamon, míg hozzád siettem,<br>rám terítette feslett köpenyét,<br>halvány fényével megvilágítva<br>az utat, mely akkor vezetett feléd.<br> <br>Úgy hittem néked, olyan boldog voltam,<br>tetőled vártam minden ölelést,<br>szívem is olyan hevesen dobbant,<br>pedig már tudtam: nem lehetsz enyém.<br> <br>Azóta messzire szálltak az évek,<br>sűrű hajamra szürke köd szitál,<br>mégsem tudtalak soha elfeledni,<br>veled volt teljes nekem a világ.<br> <br>Te voltál mindig minden reménységem,<br>tiéd volt szívemben minden dobbanás,<br>Hűvös éjjelen csak tehozzád vágytam<br>s tőled akartam minden éjszakát.<br> <br>Most is te vagy az egyetlen a földön,<br>nélküled nem volt, és nem is lesz tavasz,<br>összeomlott már minden egyes álmom,<br>ha te nem jössz vissza, semmim sem marad..

Elmúlt a nyár. Már elsárgult minden,<br>hűvösebbek a hajnalok,<br>száraz levelet hord a szél, míg <br>végig söpör a balkonon.<br><br>Vetkőznek sorra már a fák is,<br>nincs levél már az águkon,<br>színes szőnyeget varázsoltak<br>a dértől csillogó pázsiton.<br><br>Én is úgy fázom. Hideg szobámban,<br>bár nap süt még be az ablakon,<br>de már melegét alig érzem,<br>s hosszabbak már az alkonyok.<br><br>Fáradt sugarát széjjelhintve<br>szinte sóhajt, míg arcomon<br>lágy simítással megpihenve<br>búcsúcsókot hagy ajkamon.<br><br>Azután elmegy. Vörös korongja<br>még az ég alján ott ragyog,<br>aztán eltűnik, és az égen<br>felragyognak a csillagok.

Ne akkor hozz nekem virágot,<br>mikor már végleg elmegyek!<br>Ott már a vöröslő rózsák<br>nem nyílnak. Elhalnak velem.<br><br>Hiába ontasz majd könnyet,<br>akkor már nem fáj nekem.<br>Csak csönd lesz, s beterít lágyan<br>az éjszaka sötét köpenye.<br><br>Ne akkor sírj mikor késő,<br>ott már nem látom könnyedet!<br>Ott már csak hűsítő harmat<br>lesz, amely síromra pereg.<br><br>Ne akkor jöjj mikor késő!<br>Ott már nem hallom léptedet!<br>Most jöjj, amikor várlak,<br>s titokban érted reszketek!<br><br>Ne akkor mondd, hogy szerettél!<br>Most mondd, míg itt vagyok veled!<br>Hisz oly gyorsan múlik az élet,<br>mint a lepergő homokszemek.

Néha elég, ha átölelsz engem,<br>s úgy simulsz hozzám, mint lágy takaró,<br>olyankor nem kell semmi sem nékem,<br>Csak néhány érintés, mely nyugtató.<br><br>Csak néhány szó, melyet fülembe suttogsz,<br>mikor gyöngéden belém karolsz,<br>olyankor hűvös nyugalom jár át,<br>olyan jó mikor veled vagyok!<br><br>Néha elég már egyetlen perc is,<br>csak érezzem azt, hogy te is szeretsz,<br>hiszen te vagy a számomra minden, <br>melyet a sorsom adott nekem.<br><br>Szeress még kérlek. S ne engedj messze!<br>Hisz tudod, hogy te vagy mindenem!<br>Nekem elég, ha átölelsz némán,<br>csak érezzem azt, hogy te is szeretsz.

Évszakok jönnek, évszakok mennek,<br>az ősz már vészesen közeleg,<br>fázósan húzom fel kötött kabátom,<br>oly hűvösek a reggelek.<br><br>Tegnap még forró napfény tűzött,<br>egyre ontva a meleget,<br>most a hideg szél fújja az arcom,<br>s úgy fázom, szinte remegek.<br><br>Tegnap még szerettél forró tűzzel,<br>s mára nem maradt semmi sem,<br>csak hamu, mely néhol füstölög még,<br>de nem szítja már fel semmi sem.<br><br>Most hideg szél fúj, kioltva bennem<br>minden apró kis parazsat,<br>a tűzből, amely tegnap még lángolt,<br>mára már semmi sem maradt.<br><br>A melegség, mely tegnap még vonzott,<br>kihűlt. Nem áraszt meleget,<br>most itt ülök némán, hideg szobában,<br>s fátyolként borul rám a csend.<br><br>S mégis: oly hűvös nyugalom jár át.<br>Nem hiányzik már semmi sem,<br>csak a hamu, mit szél fúj a szemembe,<br>néha még attól könnyezem.