Vágytam reád. Valahol mindig<br>szívem legmélyebb rejtekén,<br>hozzád szállt minden sóhajtásom,<br>s mindig hittem, hogy van remény.<br><br>Hűvös éjjel a megvetett ágyban<br>tetőled vártam ölelést,<br>amely melegít, amikor fázom,<br>kárpótlásul a könnyekért.<br><br>Oly messze vagy. Nem értesz semmit!<br>Hangomat elfújja a szél,<br>nyögve száll fel e bűnös világban,<br>sikoltva, mint a téli szél.<br> <br>Nem is tudom: miért is várok?<br>Hisz lelked oly hideg, mint a jég,<br>szívem melegét hiába adnám,<br>fagyos szíveddel lehűtenéd.<br><br>S mégis: magamban azt kívánom:<br>törjön meg végre benned a jég,<br>s fogadd el azt a melegséget,<br>mit még tenéked rendelt az ég.

Néha hirtelen változik minden,<br>másképp látod a holnapot,<br>tegnap még élt, és virágzott minden,<br>s mára már minden megfagyott.<br><br>Tegnap a fák alatt megbújó árnyék<br>még olyan jól esett neked,<br>hűsítő szárnyát remegve vártad,<br>s most kiráz tőle a hideg.<br><br>Tegnap még napfény bujdosott köztük,<br>reád árasztva melegét,<br>s most jégvirágból szőtt csipketerítőt<br>hófehér színben terít eléd.<br><br>Előtted fehér, fátyolos minden,<br>oly szép, és mégis vakítja szemed,<br>hideg szépség, mely lelked átjárva<br>csikorgó telet fakaszt idebent.<br><br>Annyira szép, és világos minden,<br>fehérlő ágak közt ragyog a fény,<br> s mégis: a dértől annyira fázol,<br>hideg tél van, és nincs remény.<br><br>Nincsen már semmi, mi visszatarthat,<br>Nem kell már semmi. Nem vonz a fény,<br>csak a hűsítő árnyékra vágyol,<br>ahol megcsillan néha a fény.

Egy <br>Majom <br>A másik <br>Három társa. <br>Verekszenek is. <br>* <br>Két <br>Kicsi <br>Elefánt, <br>Árválkodik. <br>Nagyot… lelőtték! <br>* <br>Egy <br>Fészek <br>Otthona <br>Több fecskének. <br>Még, most jöttek meg! <br>* <br>Mi <br>Kincsed <br>Van, neked? <br>Szeretet, vagy <br>Oly’ mély gyűlölet? <br>* <br>Be <br>Fedte <br>Világunk… <br>A zúzmara. <br>Minden, csak jeges… <br>* <br>Még <br>Élek, <br>Érzek is! <br>Nyitott szemmel, <br>Mindent meghallok… <br> <br>Vecsés, 2017. április 7. - Kustra Ferenc József <br>

Az életem útja… <br> <br>(3 soros-zárttükrős) <br>Az életem útja, látom magam előtt, mint egy fehér lefektetett cérna, <br>Ez erre-arra látszik, megyek utána! Hol a labirintus kijárata? <br>Az életem útja, látom magam előtt, mint egy fehér lefektetett cérna, <br> <br>Utamat mindig is száraz, meg ázott göröngyök tarkították, <br>Így aztán még a nagy szerencsém, hogy cérnámat nem szakították… <br>Utamat mindig is száraz, meg ázott göröngyök tarkították, <br> <br>Meg még odagördült egy nagy szikla is, az volt bizony a csuda ám… <br>Én meg mindezeken nehezem átverekedtem magamat… az ám! <br>Meg még odagördült egy nagy szikla is, az volt bizony a csuda ám… <br> <br>Volt, hogy sokszor odaértem, ahol a cérnámat benőtte a lián, <br>Rögvest bajban voltam, hogy teszem itt túl magam élet, eme grádicsán. <br> <br>(Halmaz rímes) <br>Már régen rájöttem, a cérna vége vagy a pokolba, vagy föl a mennybe vezet, <br>Más lehetőségem nincs, emberfia nem egy labirintus kijáratot kerget! <br>Csámborogtam csak előre, elkujtorogtam volna, de nem lehetett, <br>Sírtam, ahol nem láttam a koszolódott cérnát… ördög emlegetett? <br> <br>(Visszatérő rímes) <br>Utolért, eljött az idő és az van, lassan biza' öregszem, <br>Ha volna, régi idő, indiánoknál lennék az; Öregszem! <br>Tűrőképességem néha elhagy, alkony már emléket nem idéz, <br>Néha felejtek, az agyam kihagy, lét a fejemben alkonyt idéz. <br>Néha könnyen felejtek, ész lehagy, emlékek törlődnek, nincs, mit idéz. <br> <br>(Sedoka) <br>Sejt már pusztuló, <br>Vérnyomás is dolgozik, <br>Diabetes tolakszik! <br> <br>Test, már nem üde, <br>Betegségek uralják. <br>Az öregség… bajjal jár! <br> <br>(Visszatérő rímes) <br>Nekem, már bizony úgy fájnak a csontok, az évek, <br>Szép emlékeim hallgatnak, ó, ti tévedések… <br>Emlékek, nagyon befolyásoltak, ó, tévedések <br>Mardosó gondolatok hatottak, viszont még élek! <br>Ember teste már vég-aszott, nézésében benne a lemondás, <br>Szép és a jó elmaradott, nincs már élet újra átfaragás. <br>Már a nap meleg sugara kell, mint a sok zöld gyíknak, <br>Ebédel, azért időben kell… van leves, gyere! Így hívnak. <br> <br>(Septolet) <br>Elmúlt <br>Hetven év… <br>Már múlt! <br> <br>Közelg’ percem, <br>Harangszóra figyelek… <br>Ott legyek! <br>Volt hosszú életem! <br> <br>Vecsés, 2019. február 15. – Kustra Ferenc József – íródott; Alloiostrofikus versformában. <br>

Mér’ mentél, Albionba… Piri? <br>Lehet még reményem egy kicsi? <br>Nem vagy Te… telepes? <br>Ottléted végleges? <br>Mér’ mentél, Albionba… Piri? <br> <br>Gyötrő élethevülésem van! <br>Mit kéne’ tennem, nagy kínomban? <br>Nem vagy ott végleges? <br>Hozzám meg kétséges? <br>Gyere, éljünk imádatomban… <br> <br>Szeretettel várlak, jer, Piri, <br>Oly’ nagyon vágylak már ölelni! <br>Gyere legyünk egyek, <br>Menjenek fellegek. <br>Hiányzol imádottam, Piri! <br> <br>Vecsés, 2021. március 12. – Kustra Ferenc József – íródott: romantikus vágy-frászról, LIMERIK csokorban. <br>