Ahol tengettem az életem… <br> <br>(3 soros-zárttükrös) <br>Nekem soha nem volt benne víz <br>Nem érezhettem, hogy mily’ víz íz! <br>Nekem soha nem volt benne víz. <br> <br>(leoninus) <br>Parti nagyobb sziklákról, kisebb-apróbbak leestek, ami nem volt máshol. <br>Ezeket kellett nekem kerülgetnem, óvakodni, hogy lában ne sértsem. <br>Igy aztán soha nem tapasztaltam, egy sodrást sem, volt nagyon bíz’ elegem… <br>Az én köveimet sem hullám, se vízsik nem mosta, mentem a kanyarba… <br> <br>Életemet sem algák, sem halak nem gátolták, bírók igy ezt nem számolták. <br>Víznek a sodrása nem lökött le lábamról, néha feküdtem álmosságtól… <br>Sok helyen a part magas volt és oly’ meredek, életrészek lehetetlenek. <br>Kis sziklák, soha nem miért koptak, létembe kőkeményen fogva tartottak. <br> <br>Kerestem és szépséges tavirózsákat, de ó! Ha találtam volna morzsákat… <br>Bizony még nekem kellett félni, ha ár utolérne, ülök-e még karosszékbe? <br>A kietlenség, szárazság, a halmentesség, kisért az élet, mint közellenség… <br> <br>Vecsés, 2024 július 9. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként, alloiostrofikus vers-formában. <br>

Hétköznapi pszichológia… lét variációkkal. <br> <br>Az életszakadékom szélén rostokolok, <br>Remélem nem szédelgek, csak életre várok… <br>Az életszakadékom szélén rostokolok, <br> <br>Jól láttam az aludni menő napot, <br>Lelkemnek kérek egy kis életsarkot… <br>Jól láttam az aludni menő napot. <br> <br>A szakadékból érzem, hogy följött a taktus, <br>Érzem, hogy olyan az egész, mint a jó pulzus… <br>A szakadékból érzem, hogy följött a taktus. <br> <br>Öreg életem, mint látszik, már a szakadék szélén, <br>Bízok, hogy nem esek le, mert még fájna még a végén… <br>Öreg életem, mint látszik, már a szakadék szélén. <br> <br>Boldogságom nem volt, sikerem sem, életem meg ellenem… <br>Egy védett csak, az őrangyalom! Köszi’ neki, ő volt velem… <br>Boldogságom nem volt, sikerem sem, életem meg ellenem. <br> <br>A taktusról mondják, rendbe rakja életet, de ki tud erről eleget? <br>A taktus a remegő, szédülő lelkemet fegyelmezi, biz’ eleget. <br>Javasolták, hogy nem éljek bajban, de éljek boldogságos szeretetben. <br>Igen, ebben nagy igazság is van, de erre az itiner vajon hol van? <br> <br>Az engemet körülvevő világ, nagyméretű fridzsider, <br>A sok-sok hideg ömlik rám, jótanács már biz' nem siheder… <br>Ilyen öregen vajon már mit kezdek bármily' bölcs tanáccsal <br>Talán még kiélvezem az öregségemet a taktussal… <br> <br>Pillantás, <br>Lélek sikítás! <br>Jó taktus. <br> <br>Napfény, már <br>Alvó sorban van… <br>Jó taktus. <br> <br>Rám, est dőlt, <br>Jó tanácsot kösz… <br>Új taktust? <br> <br>Vecsés. 2024. november 11. –Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként a létproblémákról. <br>

Én és a holdvilág, kézen fogva ballagunk az éjben, <br>Nézek csak körbe, de nem látok semmit, a cél gömbjében… <br>Nem is tudom, hogy megyünk… mi van élet kézikönyvében? <br> <br>Látni fákat, házakat, bokrokat, hegyeket, <br>Így éjjel nem kell elhajtani a legyeket… <br>Nincs hátizsákom, így a bút, én ölben cipelem, <br>Ő a legnagyobb teher, én őt fájón viselem. <br> <br>Mik vagyunk mink, tán' vándorló muzsikus legények? <br>Lehet, hogy az lennénk, ha bánatok nem lennének… <br>A lélekhárfa folyton zengeti a húrokat, <br>Árokparton, most nem is látom a virágokat… <br>* <br>Hold, mint kísérő, <br>Folyton jön, mindenfelé. <br>Utat világít. <br>* <br>Holdfényben látok, <br>De nyugalom nem kísér! <br>Boldogtalanság…? <br>* <br>Holdfényes vaksötét ölel körül, <br>Magamhoz is veszem én emlékül… <br>Sötétet kell szeretnem… örökül… <br> <br>Vecsés, 2016. április 2. –Kustra Ferenc József- íródott: versben és senrjúban… <br>

Azért vagyok, mert észlelek, érzek és gondolkodok,<br>aztán szárnyalok., bukok, álmodozok és törekedek,<br>mint a régi romantikusok, akik akkoriban tintával írtak,<br>de szavaim azt követelik, hogy tűzzel írjam versemet.<br>Az élet kezdettől fogva soha nem volt unalom.<br>A koponyám rejtett titkaiban ezt szabadon bevallom.<br><br><br>Korunkban a nyílt leleplezés szabály,<br>szóval elmondom mint senki bolondja:<br>Ismerem a misztikust és a hétköznapit,<br>a józan észt és amit az őrület hagyott.<br>Így nincs semmi, amit el nem mondhatok<br>koponyám rejtett titkai közt ott vannak az adatok.<br><br><br>Forró hangos rímekben írom le életem,<br>a lázat és a győzelmet, lázadást és lebukást,<br>a szárnyalást mely által veszélyben lebegek,<br>aztán görnyedten és tétován tovább megyek.<br>Tehát a béke és a megkívánt nyugalom idején,<br>koponyám rejtett titkai sorolják hogy ki is vagyok én.<br>S

Ott, ahol a fény megtörik,<br>a szivárvány és a csillagok<br>kedvüket szegik, ott hagytad<br>el szívemet.<br>Azóta árnyak suttogtak<br>különös formájú szavakat:<br>Hogy a szemedből loptam ki hangokat,<br>hogy lángra gyújtsa szívedet...<br>Valóban szemedben<br>láttam meg mindent,<br>mi ajkam beszédre késztette,<br>hogy neked szerelmet valljak,<br>hogy szívedet felkészítsem a<br>szerelemre.<br>És tényleg erre nem számítottam:<br>hogy mindez zsákutca lenne...<br>Mentünk ketten, még emlékszem erre...<br>A "végtelen", múló szerelemre.