Mutass utat a félhomályban,<br>vezess. Fogd meg a kezem.<br>Ne engedj kavicsos útra lépni,<br>amely a talpam sérti fel.<br><br><br>Mutass utat, ha csípős csalán közt<br>járható utat keresek,<br>ne engedd azt, hogy összecsípje<br>hófehér, gyönge bőrömet.<br><br><br>Mutass utat, ha zord hidegben<br>meleg hajlékot keresek,<br>hol a lángoló tűznyalábok<br>felmelegítik testemet.<br><br><br>Mutass utat, ha sötétben félek,<br>s egy kicsit világíts nekem,<br>hogy lássam szemed, ha csillog,<br>Míg ölelésemben megremegsz.<br><br>Mutass utat a giz- gazok közt,<br>amely tehozzád elvezet,<br>Olyan sötét van: tudod, félek,<br>s nem találom a helyemet.<br><br><br>Mutass utat, hogy merre menjek,<br>s én viharos vággyal érkezem,<br>Tudod: mikor a karomba zárlak,<br>olyankor nem fáj semmi sem.<br><br><br>Mutass utat, és fogadj el engem,<br>hogy kísérhessem a léptedet,<br>s őrizlek, szívembe zárva,<br>mint a legdrágább kincsemet.

Hallom, hogy csönd van, s kattan az óra,<br>amikor mozdul a mutató,<br>és én csak várok magamba hullva,<br>nincs már több illúzió.<br><br>Szeretjük egymást. Tisztán és forrón,<br>ma sem hiszem, hogy vége lesz,<br>magamban most is látom az arcod, <br>s hallom a lélegzeted.<br><br><br>Most is ugyan oly erősen érzem,<br>ahogyan fogod a kezem,<br>s míg távolodsz, szemeddel szinte<br>kétségbeesve keresel.<br><br><br>Én csak mosolygok integetve,<br>de könnybe lábad a szemem,<br>karom lehull, és feljajdul bennem,<br>miért nem maradhatsz velem?<br><br><br>Te sem hiszed, és én sem értem<br>miért kell harcolni nekem<br>egyetlen boldog ölelésért,<br>mit meg tudok adni neked.<br><br>Olyan nehéz, hisz oly más a sorsunk,<br>s ezernyi gond, mi közénk áll,<br>de úgyis legyőzöm! Újra és újra,<br>bárhogy áll köztünk száz határ.<br><br><br>Hiszen szeretsz. S szeretlek én is,<br>s túl a könnyfátyolon át,<br>szemed tükrében látom, érzem:<br>s tudom, hogy lesz folytatás!

Akkor kellene legjobban szeretned,<br>amikor néha rossz vagyok,<br>olyankor minden fájó emlék<br>sebzett lelkemben felsajog.<br><br>Akkor kellene legjobban hinned,<br>hogy hozzád mindig hű vagyok,<br>amikor félek, s gyötör a kétség:<br>lesznek e közös holnapok.<br><br>Akkor kellene legjobban bíznod,<br>mikor semmit sem adhatok,<br>csak a szívem, mely oly mélyen dobban,<br>ha átölelsz, szinte hallhatod.<br><br>Akkor kellene úgy szeretned,<br>oly forrón, ahogy én tudok,<br>hogy minden csókban és simításban<br>ezernyi tűzben lángolok.<br><br>Akkor kellene hinned azt, hogy<br>örökre hozzád tartozom,<br>mikor érzed, mily boldoggá tesz,<br>amikor veled vagyok.<br><br> Akkor kellene legjobban félned<br>attól, hogy elveszíthetel,<br>Amikor ok nélkül bántasz,<br>s fájdalmat okozol nekem.<br><br>S akkor kellene hinned azt, hogy<br>nélküled nem kell semmi sem,<br>mikor szememben könnyeket látsz,<br>és mégis: ott vagyok veled.

Hangom elcsuklik,<br>szívem egy ütemre kettőt dobban.<br>Végigmegyek a hosszú folyosón,<br>utoljára vagyok iskolában!<br>Fel sem tűnt eddig milyen szép,<br>Hol most lábam remegve lép.<br>Annyi év és boldog pillanat,<br>mind a falak között maradnak!<br>Sokszor sírtunk és menni akartunk.<br>Most mennünk kell,<br>s mi maradni akarunk.<br>Drága iskolánk, innen indult utunk.<br>Tudjuk sokat kell még tanulnunk!<br>De- e hely marad a boldogságunk,<br>hisz ti voltatok a mi családunk!:<br>- Ne fájjon hát a búcsúzás!<br>- Isten veletek hát!<br> -Vár ránk a nagy világ!

Elindulunk csengőszóra,<br>vár minket a tanóra!<br>Tanulunk majd írni,olvasni.<br>Tanárok orra alá borsot törni!<br>Sokszor leszünk csintalanok,<br>de ilyenek a kis diákok!