Annyit szeretnék csak e rút világtól <br>megkapni, ami jár nekem,<br>ami számomra minden lett volna,<br>de mégsem kaptam meg sosem.<br><br>Valami csöndes nyugalmat, békét,<br>amely a lelkemben terem,<br>valami kedves, féltő érzést,<br>amiből nem jutott sosem.<br><br>Kerestem én a lángszagú nyárban,<br>mely felajzotta a szívemet,,<br>de tűző hevével, vöröslő lánggal<br>felégette a bőrömet.<br><br>Kerestem volna az őszi napfényben,<br>amely az arcom cserzi meg,<br>de már hideg szél gyengítette,<br>s nem volt ereje semmi sem.<br><br>Már csak fagyos szél fújta az arcom,<br>és fáztam. Rázott a hideg.<br>Hideg szelével felkavart már<br>mindent, mi itt maradt nekem.<br><br>Most itt vagyok. Erősen, bátran,<br>s bárhogy is megtép, nem hiszem,<br>hogy meg tudna törni bárhogy, próbál,<br>hiszen csak edzettebb leszek.<br><br>Jöhet dér, vagy csikorgó szél is,<br>fagyos szelével hűtve le,<br>testem melege messze űzi,<br>s nem fogok tőle fázni sem.<br><br>Jöhet vihar, mely őrjöng, tombol,<br>nem riaszt vissza semmi sem,<br>majd megcsitul, ahogyan én is,<br>s nem tud kárt tenni semmiben.<br><br>Bár legyőztek, s próbálnak újra,<br>de mégis, azért is felkelek,<br>s össze rombolok minden gátat,<br>de mindent legyőzök, bármi lesz!

Miért akarnál hazamenni,<br>ha már semmi sem ugyanaz,<br>ha már nem vár rád ölelő kar,<br>csak rég kihűlt üres falak.<br><br>Hiába szólsz. Nem érti senki,<br>nem hallják szíved szavát,<br>bár néha még feltör a csendből<br>pár hangos szívdobbanás.<br><br>E néma csöndtől mit is remélnél?<br>Messze van már, ki hazavárt!<br>Remegve fogod a hideg kilincset,<br>s hallod, hogy kattan a zár.<br><br>Szíved szinte torkodban dobban,<br>míg ott állsz oly tétován,<br>S titokban várod szíved mélyén,<br>hogy mondják: hiányoztál.<br><br>Mégse szólnak. S a méla csöndben<br>Nem vár, csak üres magány,<br>e néma létben ricsajként hallod,<br>hogy a szú serceg a fán.<br><br>Ugyan úgy, ahogy te is érzed<br>belülről. Szinte valami rág.<br>Mégse mondod, hisz úgysem értik,<br>de mégis annyira fáj.<br><br>Hiába vár rád meleg otthon,<br>a szíved csak vissza vágy<br>abba a régi lakatlan házba,<br>hol egykor boldog voltál.

Estefelé, ha alkonypír látszik<br>vöröslő nyelvvel az ég peremén,<br>valahol ott, a kihunyt sugárban,<br>az utolsó fényben ott leszek én.<br><br>Estefelé, ha szürkülő ködben<br>egyedül ballagsz hazafelé,<br>ne félj az árnytól, mely eléd vetődik,<br>tudod: mögötted ott leszek én.<br><br>Vigyázok rád. Onnan is. Fentről,<br>hogy ne törjön össze bús magány,<br>Éjszakánként majd társadul szegődve<br>álmodban mindig vigyázok rád.<br><br>Ne sirass majd. Csak nyugodni térek,<br>ahol nem bánthat senki sem,<br>hisz ott maradok a szívedbe zárva,<br>S megtalálsz engem, hogyha kell.<br><br>Gondolj majd rám csukott szemekkel,<br>s talán érzed, hogy ott vagyok,<br>gyönge szellőként arcod simítva,<br>míg el nem áraszt a nyugalom.<br><br>Ne sirass majd. Mindig jön új nap<br>Amely majd erőt ad neked,<br>s ott, a távoli messzeségből<br>nézve, őrzöm a léptedet.

Te hoztad el a virágzó rétek<br>tavaszi bűvös illatát,<br>amikor tágra nyílt szemekkel<br>először néztél reám.<br><br>Te hoztad el a távoli napfényt,<br>amely nem sütött soha rám,<br>ártatlan lényed lágy mosolyával<br>boldog időket hoztál reám.<br><br>Ezernyi bajtól védtelek téged<br>lelkemben víva ezer csatát,<br>és most itt állok karom kitárva,<br>mint egy vihartól tépett madár.<br><br>Már messze vagy. Szíved kitágult<br>s gyermeked szemében szép a világ,<br>ugyan úgy érzel, ahogyan én is,<br>mikor csöpp kezed- fontad reám.<br><br>Oly messze vagy! Szívemben mégis<br>olyan hangos a dobogás,<br>hozzátok száll: s kérem az Istent,<br>segítsen téged, s vigyázzon rád.<br><br>Adjon erőt és vigyázzon rátok,<br>ahogyan én is vigyáztam rád,<br>s adjon erőt, hogy ott lehessek,<br>hiszen veletek szép a világ.

Még itt vagy gyermekként szívembe zárva,<br>magamban őrzöm arcodat,<br>benne vagy minden kis sóhajtásban<br>szinte hallom a hangodat.<br><br>Kacajod úgy él bennem most is,<br>akár egy bűvös kis harang,<br>mely tiszta hangjával elvarázsol<br>elűzve minden gondomat.<br><br>Még itt vagy bennem, mint gyönge gyermek,<br>karomba fonva tartalak,<br>álmomban, pedig oly messze vagy már,<br>de hozzád fűz minden gondolat.<br><br>Lelkemnek minden mozdulása<br>akár egy bűvös láncolat,<br>hozzád csapódik, mint a faágak,<br>melyek a szélben hajlanak.<br><br>Itt vagy bennem és itt maradsz mindig<br>Míg magába zár az alkonyat,<br>de még ott is, a szívem kitárva<br>várlak: szeretlek kisfiam.