Gyűrött párnák közt hánykolódva<br>tűnődöm: mi lesz velem?<br>Sebzett lelkem csapongva lázad,<br>fülembe üvölt a csend.<br><br><br>Szinte már kínoz. Magamban érzem:<br>sosem lesz könnyebb nekem,<br>mégis riadtan, félve várom,<br>hogy jöjj és maradj velem.<br><br><br>Gyűrött párnák közt várlak téged.<br>Úgy fáj, hogy nem vagy velem,<br>valami furcsa, fájó érzés<br>úgy kínoz, s nem enged el.<br><br><br>Miattad érzem. Messze vagy már,<br>s ki tudja, mi van veled?<br>Vajon gondolsz rám titkon néha,<br>vagy te már rég temeted<br><br>Az álmokat, melyet együtt álmodtunk,<br>feledni te sem tudod,<br>emlékem mindig visszatér majd,<br>tudom. Bárhogy is titkolod.<br><br><br>Mint nyirkos falakról gyöngyöző pára,<br>mely lehulló könnyként pereg,<br>én is úgy sírok, s egyre csak várok:<br>tudom, hogy megérkezel.

Nem harcolok. Vidd el a pálmát!<br>Nekem az mit sem jelent.<br>Számomra sokkal többet ér,<br>Ha valaki engem szeret.<br><br>Nem búsulok. Mit számít nékem,<br>ha mások fényben fürdenek?<br>A vakító fény gyakran csak kábít,<br>és illó délibáb lehet.<br><br>Nem hízelgek. Nem állok sorba. <br>Szánalom nem kell nekem!<br>Hiába írsz te aranyló tollal,<br>az enyém sokkal ékesebb.<br><br>Hiába vagy te büszke és öntelt,<br>Boldogabb sosem leszel,<br>Ameddig nem tudsz úgy szeretni, <br>ahogyan én szeretek.<br><br>Nekem a nap izzó korongja<br>csak távoli fénypont lehet,<br>sugara halvány, fénylő csík csak,<br>de nekem mindent jelent.<br><br>Hiszen a szívemmel érzem,<br>mennyivel értékesebb,<br>akinek talán morzsa jut csak,<br>de mégis tiszta a keze.<br><br>Nem gyűlölök. Azt átadom néked.<br>Ezerszer többet jelent,<br>ha szívem melege arra árad,<br>ahol még szükség lehet. <br>Adhatnak neked értékes díjat,<br>de győztes sosem lehetsz,<br>akit a szánalom űz csak,<br>nem tisztel. Érdekből szeret.

Hosszú órák, és néma, hosszú percek<br>telnek el, amíg utazom,<br>s amíg kattog a vonat a sínen,<br>én csak terólad gondolkodom.<br>Szeretsz e még? És visszavársz engem?<br>Ejtesz e értem könnyeket?<br>Vagy csak valahol magadban némán<br>suttogod el a nevemet.<br>Jöhetnek szebbek, és jöhetnek jobbak,<br>de senki sincs, aki így szeret,<br>akinek mindig te vagy a minden<br>amióta csak létezel.<br>Szeress még. És gondolj majd arra,<br>milyen boldogság volt neked,<br>amikor először öleltél némán,<br>rám kulcsolva a kezedet.<br>Az a tűz, amely lelkünkben izzott,<br>még ma is éppen úgy lobog, <br>tudod, hogy nekem te vagy a minden!<br>S csak együtt lehetünk boldogok.<br>Gondolj rám, mikor hallod, hogy sípol<br>valahol messze egy gyorsvonat,<br>talán most éppen ott ülök benne,<br>tehozzád keresve utat.<br>Már a szíved is zakatol. Érzed?<br>Nélkülem te is árva vagy.<br>Ne engedd azt, hogy messze tűnjek,<br>mint egy robogó gyorsvonat.<br>Szeress. És várj reám: kérlek!<br>Hidd el, hogy megérkezem! <br>Senki sincs, aki így szeret téged!<br>Ily forrón, türelmesen.

November van. Búcsúzik minden,<br>a fán az elsárgult levelek,<br>sóhajtva, nyögve hullnak földre,<br>a tél már vészesen közeleg.<br><br>Már a nap is oly gyöngén, halódón<br>ontja tétova sugarát,<br>fáradt korongja pihenni vágyik,<br>de mégis: mégis süt tovább.<br><br>Neki is dolga van, úgy, mint nékem.<br>Pihenni térni nincs idő,<br>Pedig belülről tudom, és érzem:<br>jó volna egy kis pihenő.<br><br>Fáradt lábamnak nehéz a lépés,<br>de mégis menni kell tovább,<br>azon a hosszú, göröngyös úton,<br>pedig már nem nyílik virág.<br><br>Jó volna végre valami jó is,<br>mely felkavarja az életem,<br>s érezni azt, hogy nem hiába<br>várt reám annyi küzdelem.<br><br>Jó volna hinni, hogy holnap jobb lesz,<br>s vár ránk egy sokkal jobb világ,<br>ahol nekünk is nyílnak a rózsák,<br>s miránk is vár a Kánaán.<br><br>Hisz az úr előtt minden ember<br>egyformán Isten gyermeke!<br>Mért nem tud itt is egyformán adni<br>mindenkinek, hogy jobb legyen?<br><br>Hiába halmoz kincseket bárki,<br>a másvilágon már nem kellenek,<br>s ugyan úgy fog az Úr előtt állni,<br>ahogy a földre megérkezett!

Az a könny, mely a lelkedbe égett,<br>örökre benned marad,<br>mint egy parányi kis tövis, mely<br>szúr benned, fájdalmasan.<br><br>Az a vágy, mit a szemedben láttam<br>úgy éget, s olyan nekem,<br>mint egy örvény, mely magával ránt,<br>s felkavar süvítő szele.<br><br>A szenvedély, amit irántad érzek,<br>oly forró, s olyan heves,<br>nem csillapítja senki más, csak te,<br>mikor itt vagy velem.<br><br>A féktelenség, ahogy szeretni tudlak,<br>olyan jó! Ez kell nekem!<br>Te vagy csak, aki lángra lobbant,<br>szeretlek. Maradj velem!