Könnyekben úszik, sír a lelkem,<br>fájdalom marja mindenem,<br>Ne kínozzatok! Nem bírom már!<br>Tépjétek ki a szívemet!<br><br>Szerettem volna mindent adni<br>magamból, mit csak lehetett,<br>nem maradt másom, csak a szívem,<br>tépjétek ki, hogy ne legyen<br><br>Belsőmben annyi keserűség,<br>amely mardossa mindenem,<br>felgyülemlett, akár az égen<br>feltornyosuló fellegek.<br><br>Törékeny szívem, mint egy tárgyat!<br>Tálcán kínáltam fel neked,<br>de te széttépted, mint egy rongyot,<br>mely a sarokban ott hever.<br><br>Csak egy darabja maradt nékem,<br>a többi széttépve ott hever,<br>azt a darabot mért hagytad meg?<br>Mért nem tépted ki teljesen!<br><br>Akkor többé nem fájna semmi.<br>Csak béke lenne, mely végtelen,<br>ne bántsatok, hisz nem bírom már!<br>Tépjétek ki a szívemet!

Végtelen hosszúnak tűnnek a percek<br>ameddig hozzád érkezem,<br>pedig sietek. S a kavicsos úton<br>szinte már futva lépkedek.<br><br>Lassan pereg a perc, az óra,<br>szinte már alig észlelem<br>csak szívem nyugtalan dobbanása,<br> sürgeti minden ízemet.<br><br>Tudod: tegnap még nem akartam,<br>hogy magadhoz láncolj teljesen,<br>hiszen annyian bántottak már,<br>s túl sok seb van a lelkemen.<br><br>Mégis: valami belülről úgy űz,<br>szinte égeti mindenem,<br>mint futótűz, amely sebesen terjed,<br>keresztül gázolva mindenen.<br><br>Ez a tűz most már hozzád láncol,<br>te gyújtottad fel mindenem.<br>Te vagy csak, aki elolthatja!<br>Többé már nem kell senki sem!<br><br>Olyan félénken érek hozzád,<br>még a szívem is megremeg,<br>s érzem ereid lüktetésén,<br>ugyan úgy vágysz rám, és szeretsz.<br><br>Sosem hittem, hogy valaki egyszer<br>áthatol még a szívemen<br>Hiszen úgy védtem, mint a páncél,<br>amelyről minden lepereg.<br><br>Most itt vagyok. Karodba bújva,<br>s szerelmem olyan végtelen,<br>mint a csillagok fent az égen,<br>melyek annyira fénylenek.

Nincsen helyem e csillogó világban,<br>a tűző napban nem lelem helyem,<br>nem vakít el a színek sokasága,<br>bármilyen szép is, nem fontos nekem.<br><br>Lennék inkább csendes félhomályban<br>megbújva, hol rám talál a csend,<br>míg az alkony szárnyait kibontva,<br>hűs szellővel végigpermetez.<br><br>Nem kell más, csak nyugalom, és béke,<br>amelyben testem-lelkem megpihen,<br>néma csönd, mely oly nyugalmat áraszt,<br>s úgy simogat, mint a hűs selyem.<br><br>Nem szeretnék semmi mást, csak élni,<br>s messze tűnni olyan hirtelen,<br>mint a villám, amely egyet dörren,<br>s eltűnik a felhős ég felett.<br><br>Nem kell más, csak meghitt, meleg otthon,<br>ahol végre nyugalmat lelek,<br>s úgy tűnik el, mint a nyári villám<br>minden rossz, mely megtörtént velem.

Írni szerettem volna néked<br>valami nagyon kedveset,<br>de a papír, amelyre írtam<br>átitatta a könnyeket.<br><br>Mért is sírok? Nem bántott senki,<br>mégis: a könnyem úgy csorog,<br>áttetsző cseppel legördülve<br>gyöngyként csordul le arcomon.<br><br>Rád gondolok. Hiányod úgy fáj!<br>Sóvárgó szívem úgy dobog,<br>mintha millió tüske szúrná,<br>minden légzésnél úgy sajog.<br><br>Tudom, hogy jönnél, hogyha tudnál,<br>és a szívedben ott vagyok,<br>mint a derengő őszi napfény,<br> mely végigsimít az arcodon.<br><br>Tudom, hogy vágysz rám, ahogyan én is,<br>bármilyen messze is vagyok,<br>minden feltörő lélegzetben,<br>elnyomott vágyban ott vagyok.<br><br>Ne maradj messze. Tudod, hogy várlak.<br>Nélküled oly magam vagyok,<br>mint az ég alján messze tűnő<br>zuhanó hulló csillagok.

Légy jó hozzám, ha sötét hajamra<br>majd a tél borít csipkefedőt,<br>ha nem ölel már úgy karom, mint régen,<br>s olyan szorosan, mint azelőtt.<br><br>Légy jó hozzám, ha arcom már ránctól<br>torzult, s nem lesz már annyi erőm,<br>s ne vess meg majd, ha agyam is tompul,<br> hisz egyre kevesebb már az időm. <br><br>Szívem még most is ugyanúgy érez,<br>épp olyan forrón, mint azelőtt,<br>s bármi is lesz, én szeretni foglak <br>akkor is, ha az éj szele jő.<br><br>Légy jó hozzám, hisz nélküled én is<br> olyan védtelen, s árva vagyok,<br>mint hervadt virág, s ha nem látlak többé,<br> félek, hogy lassan belehalok.