Lángokban égtünk akkor éjjel,<br>nem is értem, már, hogy lehet<br>olyan hirtelen lángra kapni,<br>ahogyan akkor ott, veled.<br><br>Ma is érzem a forróságát,<br>amely átjárja mindenem,<br>hisz az a tűz, mi benned égett,<br>felgyújtotta a szívemet.<br><br>Nem hittem el, hogy tudok szeretni<br>olyan tűzzel, mely oly heves,<br>mint a pillanat töredéke,<br>mely átsuhan rajtad hirtelen.<br><br>Nem is értettem akkor éjjel<br>magam sem azt, hogy mért teszem,<br>nem akartam már úgy szeretni<br>senkit, hisz lelkem oly sebes.<br><br>Lángokban égtünk, s akkor úgy tűnt,<br>sosem alszik ki teljesen,<br>hisz az a szikra oly erős volt,<br>s egy röpke perc alatt lángra kelt.<br><br>Mégis kihunyt, de mégse bánom,<br>hisz melege most is úgy ölel,<br>hogy felmelegít, és elvarázsol<br>újjá élesztve mindenem.<br><br>Most itt vagyok. Izzó parázsként<br>várva, hogy újra lángra kelts,<br>tudom, hogy lángod perzsel, éget,<br>de mégis: te vagy a mindenem!

Hol rontottam el? Önmagamtól kérdem,<br>hiszen nem volt, csak egyetlen hibám,<br>szerettem volna mindent neked adni,<br>de nem adta meg ez a gonosz világ.<br><br>Nem éreztem a lassan pergő percet,<br>amely úgy folyt át szívem érfalán,<br>mint a vér, amely ereimben árad<br>magába fojtva szívem dallamát.<br><br>Nem tudtam mondani mennyire szeretlek,<br>s nélküled nincs más, csak halott némaság,<br>elmondanám, de megrekedt a hangom,<br>hangszálam néma. Csak lelkem kiált.<br><br>Oly messze vagy, és nem látod arcom<br>s szemeimben a könnyes csillogást,<br>amelynek gyöngye temiattad csordul,<br>arcomon végig, mint egy forradás.<br><br>Hol rontottam el? Hisz annyira szeretlek!<br>Minden lélegzet teérted zihál,<br>amely oly mélyről felszakadva hallik,<br>mint a sóhaj, mely lelkemből kiált.<br><br>Hogy mondjam el, hogy nélküled minden<br>céltalan, néma önmarcangolás?<br>Te vagy mindenem! És ha nem jössz vissza,<br>belehalok. Már nem bírom tovább!

Nem is volt szép, és nem is volt jó,<br>akadt volna tán jobb nekem,<br>nem is értem, hogy mért volt bennem<br>olyan végtelen szeretet.<br><br>Mért nem láttam a vészjósló árnyat<br>elborulni a szemeden,<br>hiszen ott volt a tekintetedben,<br>és én nem vettem észre sem.<br><br>Azt láttam csak, mit látni akartam,<br>kékséget, melyben elveszek,<br>szemed fénye, mint gyöngyöző vízcsepp,<br>Úgy gördült le a szívemen.<br><br>Nem is értem, hogy mit szerettem<br>benned meg olyan hirtelen,<br>mintha a villám csapott meg volna,<br>s megrezegtette mindenem.<br><br>Nem is értem már, hogy az a szikra<br>mért hűlt ki olyan hirtelen,<br>kegyetlen perc volt, míg átgázoltál<br>annyiszor bántott lelkemen.<br><br>Most itt vagyok. Könnyektől ázva,<br>burokba zártam szívemet,<br>hogy ne törjék össze soha többé,<br>légy mással boldog! Ég veled!

Nem vársz rám többé a meleg szobában,<br>reszketek. Szinte megfagyok,<br>pedig a tűz vöröslő lángja<br>a kandallóban most úgy lobog.<br><br><br>A rádobott tölgyfa tűznyalábja<br>hosszú lángnyelvet öltöget,<br>de a melegét mégsem érzem,<br>nélküled minden oly hideg.<br><br>Meleg paplanba burkolózom,<br>s ahogy a csöndet hallgatom,<br>a hirtelen hangzó faroppanásra<br>összerezzenek, bár tudom.<br><br>Magam előtt már hiába látlak,<br>nem jössz vissza, és jól tudom,<br>nélküled puszta, hideg tél lesz<br>örökké már az otthonom.<br><br>Te már lent pihensz. Nem fáj semmi,<br>de bennem most is úgy sajog<br>minden szó, mely a lelkembe égett,<br>szinte úgy érzem, meghalok.<br><br>Lehunyt szemekkel, tépelődve<br>magamban némán mormolom,<br>a te szíved kihűlt, az enyém csak vérzik,<br>de mégis: ugyan oly halott.

Szeretlek. Hidd el. De hangom már elhalt.<br>Torkomban nincsenek szavak,<br>csak szenvedély, mely a lelkemet őrli,<br>néha úgy érzem, szétszakad.<br><br>Akár egy vulkán, mely belülről forrong,<br>s kitörni nem tudott soha,<br>ugyanúgy lázad, ugyanúgy tombol<br>lelkemben most az indulat.<br><br>Hozzád bújnék. De félek: megéget<br>az a tűz, amely lángra kap<br>szemedben, melyet látni vélek,<br>mikor átfogod vállamat.<br><br>Lelkem már most is annyira megtört,<br>mint üveggyöngy, amely meghasadt,<br>szeretnélek, de annyira félek!<br>Nem bírom már, ha bántanak.<br><br>Neked az érzés szalmaláng csak,<br>amely könnyedén lángra kap,<br>de nekem izzó, forrongó láva,<br>mely mindent magával ragad.<br><br>Ne kísérts engem! Kerülj messze!<br>Máshol is vár rád pirkadat,<br>szikrázó fény, mely rád világít<br>eloltva minden vágyadat.<br><br>Nekem a láng az akkor kell csak,<br>ha a parázs is itt marad,<br>s ugyanúgy fűt, ha téli fagy van,<br>megőrizve a lángomat.