Ne szólj most durván. Szeress lágyan, türelmesen,<br>ne nézz rám vádló tekintettel, én sem teszem.<br>Ölelj magadhoz, mint a vén fűz, mely fölém hajol, <br>s halkan suhogva, suttogó hangon rebegve szól.<br><br>Ne bánts meg. Szeress gyöngéd szavakkal, oly szelíden,<br>hogy minden érintés, minden sóhaj finom legyen.<br>Hisz úgy szeretlek, akár a tiszta, áttetsző forrásvizet,<br>melynek hűs cseppje ajkamon lágyan végig pereg.<br><br>Látod? Most nem kell semmi csak szelíd szavak,<br>mely lelkem mélyében mélyen reményt fakaszt.<br>Tudod, most úgy fáj a lelkem, de érted sajog,<br>szeress, s én mindörökké tiéd vagyok.

Csak pár akkord, mely metronóm ütemben<br>megszólal a régi orgonán,<br>egy adagio, mely tiszta hangon csendül,<br>s a nagy teremben csengve messze száll.<br><br><br>Barokk díszek pompázó varázsa,<br>s a padok közül felcsendült korál,<br>elábrándít, s az echót hallgatva<br>fantáziám oly messzire száll.<br><br>Mennyi szempár talált itt egymásra?<br>Hányszor szövődött itt szép románc?<br>E vén falak közt mennyi sóhaj rejlik,<br>melynek emléke régen messze jár.<br><br>Mennyi űz, mely a lelkekből áradt,<br>Mennyi féktelen, nagy szerelem?<br>Már messze tűnt az idők fátyolában,<br>de a falak közt most is ott dereng.

Mily kevés volt, mit tetőled kaptam,<br>s mégis boldoggá tettél vele,<br>mily kevés! És én oly sokat adtam,<br>lelkem még most is sajog bele.<br>Nékem hoztad a bíborszínű rózsát,<br>szétszórva ágyamon bársony szirmait,<br>égő szenvedélyed lázasan csitítva,<br>cseppenként hullajtva lelkem szirmait.<br>Azután elmentél, s elvitted magaddal<br>felbolydult szívemnek minden melegét,<br>s itt hagytál engem, lelkemből kifosztva,<br>meggyötört szívvel, hol nem süt rám a fény.<br>Ne keress többé! Nincs már mit adnom,<br>hisz elvitted szívem minden melegét,<br>s bár meggyötört szívvel, de újra fogok élni,<br>hisz nem csak belőled sugárzik a fény.

Sohase mondd, hogy nincs tovább, <br>bármilyen nehéz,<br>ne add fel könnyen, ostobán,<br>küzdj tovább, bármiképp.<br><br>Ne sírj, ha minden porba hullt,<br>állj fel és menj tovább,<br>harcolj, ha kell, foggal, körömmel,<br>bármi lesz, bármi vár.<br><br>Tarts ki, ha kell, minden erőddel,<br>ne hagyd, hogy mélybe rántsanak!<br>Ne törődj vele, mit szólnak mások,<br>csak irigy, hazug szavak.<br><br>Tarts ki erősen, s győzni fogsz!<br>Dobd félre, bármi bánt,<br>hisz a kemény kősziklák közt is<br>nyílik még virág.

Mennyire szeretsz<br>Mennyire szeretsz? Mondd el újra,<br>hallani szeretném hangodat,<br>ahogy kimondod újra és újra,<br>nevemet suttogva, boldogan.<br>Szeretsz e úgy, mint a legszebbik rózsát,<br>mely tenéked ontja minden illatát,<br>mely ablakod alatt lágyan és szelíden<br>bűvös illattal lengi be szobád?<br>Hiányzom e, vagy eloltja bárki<br>hirtelen feltámadt, égő szomjadat?<br>Hiányzom e, ha messze vagyok tőled,<br>s nem érzed ajkadon forró csókomat?<br>Látod? Én, szeretlek, s kínzó szomjamat<br>nem olthatja el senki sem,<br>csak tőled akarok minden apró bókot,<br>melytől melegség járja át szívem.<br>Tőled akarom a bársony színű rózsát,<br>a gyöngéd ölelést, a forró csókokat,<br>nem kell senki más ezen a világon,<br>csak te olthatod el égő szomjamat.<br>Csak te vagy nekem egyedül a földön,<br>ki elhozza nékem a virágzó tavaszt,<br>és ha te nem jössz, nem is kell senki,<br>magamba temettem minden álmomat.