Te is ember vagy, nem csak holmi porszem,<br>nem kevesebb, mint más, nem csak kődarab,<br>ne engedd hát, hogy bárki eltaposson,<br>ne hagyd, hogy szétzúzzák minden álmodat.<br><br>Tanulj meg végre célodért kiállni,<br>ne tévesszen meg gonosz rágalom,<br>ne hallgass másra! Én melletted állok,<br>s bármi történjen, melletted vagyok.<br><br>Melletted leszek tűző napsütésben,<br>sűrű őszi ködben, vagy ha hó szitál,<br>melletted maradok, míg a szívem dobban,<br>hidd el! Nálam jobbat sehol sem találsz.

Nem várok kincset, csak biztonságra vágyom,<br>egy boldog családra, hol szeretet vár,<br>hol megingott hitem újra megtalálom,<br>s békét, mit régóta keresek már.<br><br>Elveszett remények ködéből bújva<br>szeretném újra látni a fényt,<br>nyugalmat szeretnék. Egy kis szabadságot,<br>s egy meleg kis otthont, mely csak az enyém.<br><br>Rátalálni egy igaz jóbarátra,<br>ki mindig szeret és mindent megért,<br>kitől a könnyem is szivárvánnyá válik,<br>s ugyanúgy szeret, ahogyan én.<br><br>Szeretni, aki kitart mellettem,<br>s hű szeremmel indul felém,<br>kinek a szíve csak értem lángol,<br>s szemében miattam ragyog a fény.

Köröttem néma éjszakai csend van,<br>egy árva hang se szól sehol se már,<br>pokol tüzében őrlődöm miattad,<br>homlokom redőin verejték tanyáz.<br><br>Nem mozdul semmi. Még a szél sem rebben,<br>arcomra ült a döbbent némaság,<br>gyönge szívemet annyi bánat sújtja,<br>olyan jó volna szabadulni már.<br><br>Csak egyetlen percre tudnám elfeledni<br>mi oly mélyen, mardos, s a lelkembe váj,<br>csak egyetlen egyszer tudnám eltemetni,<br>mardosó kínom, mely börtönbe zár.<br><br>Csak egyetlen egyszer tudnék boldog lenni,<br>hisz annyit szenvedtem miattad már,<br>arcom már sápadt, hajamra hó hull,<br>múló életem hamar messze száll.<br><br>Olyan jó voltam, annyi mindent tettem,<br>bár tudom: nekem is épp úgy van hibám,<br>hisz ember vagyok. de lelkem épp oly tiszta,<br>akár egy áttetsző üvegpohár.

Ez a világ nem az én világom,<br>nekem itt már minden idegen,<br>mi tegnap még szép volt mára már álom,<br>önmagamat már sehol sem lelem.<br><br>Tegnap még hűs szellő simította arcom,<br>míg ajkaimra lágy csókot lehelt,<br>most üvöltő szél fúj, mely lelkembe mardos,<br>sebeimet tépve fel szüntelen.<br><br>Ez a világ nem az én világom,<br>oly gonoszak itt az emberek,<br>szívükben már nincs segítő szándék,<br>régen kihalt már a szeretet.<br><br>Felnézek az éjszakai égre,<br>az égbolt most olyan bársonyos,<br>sötétjében fényesen ragyognak<br>új reményeink, a csillagok.

Egy halk sóhaj, mit próbálsz elnyomni,<br>s bágyadtan ülsz az ágyadon,<br>rám gondolsz most is, bár próbálod titkolni,<br>de mégis én rólam álmodozol.<br><br>Most megkapsz mindent, amit csak kívánsz,<br>s szerelmed fennhangon hirdeted,<br>azt mondod boldog vagy, szerelmed tombol,<br>de titkon másokra éhezel.<br><br>Van, aki úgy szeret téged,<br>rád költi szinte mindenét,<br>de te csak játszod a szerelmet,<br>s nem hallod lelkének énekét.<br><br>Boldoggá tesz, hisz elhalmoz mindennel,<br>s fennhangon mondod, szereted,<br>de ha nem tud már majd többet adni,<br>akkor is kedves lesz neked?<br><br>Akkor majd jó lennék én is,<br>de már rég messze leszek,<br>eltűnök, mint a forgószélben<br>lehullott, sárgult levelek.<br><br>Akkor majd ott állsz összetörve,<br>s hiába hívsz, már nem megyek,<br>te voltál mindig, minden álmom,<br>de számodra minden elveszett.