Emlékezzünk egy percig most azokra,<br>kiknek tollukban olyan tinta volt,<br>hogy gyöngybetűt írt a pergamenpapírra,<br>s szinte ringatott benne minden szó.<br><br>Papírra írták minden tévedésük,<br>minden örömük, minden bánatuk,<br>s nem titkolták el magukba zárva,<br>mikor lelkükből bánat könnye hullt.<br><br>Emberek voltak, ahogyan más is,<br>de bennük sokkal több volt a szenvedély,<br>s úgy tudtak írni szinte minden nyelven,<br>hogy a papír is szinte már beszélt.<br><br><br>Magával sodorva minden érző lelket,<br>meleg szavakkal, szinte hallani,<br>hogyan szakad fel a lélegzetnyi csendben<br>az a tiszta hang, mit oly jó hallani.<br><br><br>Harag, és bosszú. Öröm, vagy bánat.<br>Vagy a féktelen, forró szenvedély,<br>minden, amely a lelkükből áradt,<br>a vékony papíron szinte újra élt.<br><br><br>És mi olvastuk. Annyira vágyva<br>minden sorát, és szinte minden szó<br>úgy vonzott magához bennünket mindig,<br>mint egy felcsendült bűvös zeneszó.<br><br><br>Ma is írnak még. Épp úgy, mint régen,<br>de papírok helyett sok helyen talán<br>billentyű hangja tör be a csendbe,<br>s másképpen szól a hangja is ma már.<br><br>Csak az érzések nem lettek mások.<br>Épp úgy van harag, öröm, szeretet,<br>s olyan jó, mikor lelkünkbe látva<br>szinte minden szó új erőt lehel.<br><br>Ma is hiszem, hogy mindegyik szó, mely<br>könnyet fakaszt a gyűrött papíron,<br>költők szívéből lecsurgott hála,<br>amely neked szól, mikor olvasod.

Hosszú az út az állomásig<br>s azon tűnődöm, mit vegyek?<br>Valami szépet szeretnék most,<br>amelyben örömed leled.<br>Elbambulok. És nem veszem észre,<br>hogy a vonat jön, s hirtelen<br>csak a vonatok sípolása<br>hangzik fülembe élesen.<br>felszállok gyorsan, s álmos utasok<br>közé leülök csendesen,<br>kora hajnal van, alig van élet,<br>s néhány utas még szendereg.<br>Lehunyt szemekkel utazom én is,<br>a kupé olyan jó meleg,<br>vagy csak a vágy fűt, nem tudom már,<br>amellyel hozzád érkezem.<br>Nem tudtam neked venni semmit,<br>hisz a vonat jött hirtelen,<br>pedig annyira szerettem volna,<br>hogy érezd: fontos vagy énnekem.<br>Rád gondolok, és feltolul bennem<br>annyi öröm, és félelem,<br>vajon szeretsz még? S vársz- e, engem?<br>Kérdezem magamtól csendesen.<br>És a vonat most közelebb visz,<br>egyre gyorsabban robog velem,<br>olyan hangosan zakatol most,<br>akár az én bolond szívem.<br>Aztán hirtelen megáll, s látom,<br>olyan boldogan integetsz!<br>Nem tudok szólni, karodba omlok.<br>De jó, hogy itt vagy kedvesem!<br>Mintha valami fény derengne,<br>amely átjárja mindenem,<br>s összeforrunk egy ölelésben,<br>szelíden, szerelmesen.

Lehoznám néked a csillagot,<br>csak nevess! Hadd lássam édes,<br>ahogy a szemed felragyog,<br>amikor mosolyogsz éppen.<br><br>Had lássam szemed íriszén<br>a fényt, ha szemedbe nézek,<br>amely elvakít, s mámorít,<br>még sosem láttam ily szépet.<br><br>Mint az égbolt, mely felragyog,<br>amikor nap süt az égen,<br>úgy varázsol el engem is<br>szemeid csillogó kékje.<br><br>Szemedben látom a holnapom,<br>és ha a szívembe nézel,<br>tudod, hogy bármit megadok!<br>Nem is kell sohasem kérned.<br><br>Tudod: nincsenek kincseim,<br>csak te vagy! A mindenem nékem!<br>Lágy, andalító dallamot<br>hallok, ha rám nevetsz, s félek.<br><br>Féltelek, mint a gyermeket,<br>ki anyjától messzire téved,<br>s fáradt szemekkel kutatom,<br>hol vagy most? Jöjj vissza! Kérlek!<br><br>Maradj! Hisz rövid az életünk,<br>s ki tudja mennyi időnk lesz<br>szeretni, de azt jól tudom,<br>hogy én csak te érted élek.

Mit tennél, mondd, ha minden egyes álmod<br>összeomlana olyan hirtelen,<br>mint egyetlen pillanat megtörő varázsa,<br>s nem tudnál tenni semmit ellene?<br><br>Ha a szívedben égő éltető szikra<br>kialudna egy röpke perc alatt,<br>s ha az ablakon besütő napfény<br>melege már csak múlt emlék marad? <br><br>Mit tennél, mondd, ha nem találnál többé,<br>s nem marad más, csak puszta kőfalak,<br>mely nem ád meleget, s hűvös némaságban<br>kellene élni minden napodat?<br><br>Talán akkor majd ráébrednél végre,<br>Hogy a lelkemben túl sok seb maradt,<br>melyet te okoztál, és miattad vérzik,<br>s hiába kötözöm, mégis ott marad?<br><br><br>Talán akkor majd megértenéd végre,<br>hogy te tépted széjjel minden álmomat,<br>hiába vársz rám, nem találsz meg többé,<br>s az üres falak már nem adnak vigaszt?<br><br>Kereshetsz mást, hisz annyi minden van még<br>rajtam kívül, mely boldogságot ad,<br>de úgy ahogy én, sosem tud szeretni <br>senki, s benned is mély sebet fakaszt.

Sosem szabadna annyira szeretni,<br>hogy önzetlen adod teljes szívedet,<br>mert aki ilyen forrón tud szeretni,<br>az egyetlen bántó szótól is remeg.<br>Mint rezgő nyárfa, mely hajlong a szélben,<br>és a vad vihar az ágát tépi meg,<br>s jajongva sír a késő éjszakában,<br>a megsebzett szív is éppen úgy rezeg.<br>Sosem szabadna elhinni mindent,<br>hisz az élet egy viharos sziget,<br>hol pihen a test, de sajog a lélek,<br>amíg nyugalmad végre megleled.<br>Sosem szabadna feledni mindent,<br>s az utolsó percig hinni kellene,<br>hogy az a régmúlt, halomba hullt álom,<br>egyszer talán még színes is lehet.<br>Sosem szabadna csüggedni, sírni,<br>csak küzdeni! Hiszen mindig érdemes!<br>Amíg egyet is dobban a szívünk,<br>hinni kell azt, hogy eztán jobb jöhet.