Elbújnak a hangok, eláll a szél, <br>A sötét… csendben, magának zenél. <br> <br>A csend terjed, a nagy, végtelen uralmában, <br>A maradék zajok… rettegett osonásban... <br> <br>Körülnézek a sötétben, megyek, lepihenek reggelig, <br>A csend nyugalma áradóan belém hatol… a lelkemig. <br> <br>Sötétben, a süket csendben, a takaró alatt nem félek, <br>Akkor lehet, megváltozom, éjszakai életet élek. <br> <br>Majd az is lehet, hogy álmodok, <br>De egy biztos: nagyon horkolok. <br> <br>Reggel jön a nagy zaj, vakító világosság… <br>Remélem, horkolástól nem lesz másnaposság. <br> <br>Vecsés, 2015. február 18. - Kustra Ferenc József <br>

Kaleidoszkóp a világ, mozdulok és már mást látok, <br>De ha leírom mit látok, rosszat talán nem csinálok. <br>Nem zavartan zavar ez a világ, hogy ne láss! <br>De ha ember akarsz maradni, Te csak áss, áss… <br> <br>Ha csomagolópapírra lehetne írni, <br>Abból papírhajót lehetne hajtogatni, <br>Elúszva, tán’ elvinné az emlékem, messzi… <br> <br>Sétálok a szobámba, padló reccsen és én fázom… <br>A reccsenés követ, én meg a ceruzámat rágom. <br>Ez a reccsenős nekem, unalmas éjszaka közepén <br>A sors akarata, egy sikítva megélt nap éjjelén?! <br> <br>Ha már nincs nagy gondolat, az olyan, mint a sós vizek öble, <br>Üres, a só mindent kiirtott, pedig ez a tenger öle! <br> <br>Csendre vagyok ítélve? Sorsom, vajh mit akar? <br>Lefekszem, párnám is, reccs… majd csend meg betakar. <br> <br>Vecsés, 2015. február 14. – Kustra Ferenc József <br>

Föntről, a szférák titkos zenéje, ködből és homályból <br>Nekünk szól, és elalélunk a bódító hangfoszlánytól… <br>Csókot lehel a homlokomra, az elsuhanó szél, <br>Közben az eszem fönt jár ősöknél, elődeinknél. <br> <br>Mint kiszáradt kóró, várok valamire, <br>Csak nem a vihar előtti mennydörgésre?! <br>Lelkem fürdik éji, idilli mámorban <br>És várok, bár már nem hiszek… a csodákban. <br> <br>Mily’ csodálatos, látni, hogy szépséges Tejúton <br>Őseink vágtatnak, mind a saját életúton. <br>Ott fenn, a nagyon messzi, csodásan kék égben <br>Én is vágtatnék az ős hősök közelében. <br> <br>Vörös aljú felhőtakaró, csak volt… már nincs. <br>Szépséges esti földtakaró… de már úgysincs. <br> <br>Jön az este, sötétes, selyem leple <br>És az éjszaka… jól betakar vele. <br> <br>Vecsés, 2012. február 27. – Kustra Ferenc József <br>

Van, ki szeret, van, kit szeretnek. <br>Ez bizony része az életnek, <br>De van, ki nem tud szeretni <br>És aki nem mutatja ki. <br> <br>Nem tud örömet szerezni, <br>Aki azt nem mutatja ki, <br>Pedig része lenne életnek, <br>Látni, érezni, hogy szeretnek. <br> <br>Budapest, 1997. május 2. – Kustra Ferenc József <br>

Fekszek a réten, finom, vastag fűben, <br>A szél nekem sóhajtozik a fűben. <br>Velem van… őrült magányom... a fűben. <br> <br>El vagyok dőlve a szépen hullámzó, nagyon sűrű pázsitban, <br>A szél nekem sóhajtozik szinte pánikban, vastag pázsitban. <br>Velem itt fekszik a megveszekedett magányom a pázsitban. <br> <br>El vagyok fekve-nyúlva csukott szemmel, a vastag gyepen, <br>A szél mozgatja, sóhajtozik nekem, végig a gyepen. <br>Velem van párban és közben engem vegzál itt a gyepen. <br> <br>Vecsés, 2019. december 9. – Kustra Ferenc – inspirált variációk önrímes versszakokban. <br>