Tavaszvárással, télbúcsúztató… <br> <br>(3 soros-zárttükrös) <br>A csendtől zúgó zajos erdőben, őspadon ülünk, <br>Ha csendben is, fogjuk kezünket, lélek-egyesülünk... <br>A csendtől zúgó zajos erdőben, őspadon ülünk. <br> <br>(Senrjú duó) <br>Nézzük zöld erdőt, <br>Meglátjuk őzcsapatot. <br>Egymásnak vagyunk. <br> <br>Március idusa már jő, <br>Micsoda langy’ a szép-idő… <br>Március idusa már jő. <br> <br>Azért a kezed melege fölöttébb jólesik, <br>Csendben ücsörgünk, csukott szemmel, jó, hogy nem esik. <br>Lelkünket érzem, uralja végtelen szeretet, <br>És ez biz' régi már, jó érzés, nem hevenyészett! <br> <br>(Bokorrímes) <br>Nagyon jó, hogy nem kell lelkünkbe semmit jól beszuszakolni, <br>Népies, egyszerű tevékenységgel, hosszan szuszmákolni… <br>Utálat hiányában nem kell nekünk rögvest szunyátolni. <br> <br>(3 soros-zárttükrös) <br>Nem volt semmilyen havas telünk, <br>Már van tavasz, amit megleltünk… <br>Nem volt semmilyen havas telünk. <br> <br>Ez nekünk egy nyugodt és igen boldog délután, <br>Egyetértve, együtt élvezzük a csend hallatán. <br> <br>(Septolet) <br>Veled lenni, <br>Csendben ücsörögni, <br>Zöldet nézni, <br>Nem szunyátolni! <br> <br>Megjött a tavasz, <br>Télnek utószakasz; <br>Szevasz! <br> <br>Vecsés, 2020. március 2. – Kustra Ferenc József – íródott: Alloiostrofikus versformában. <br>&bdquo;Szuszakolni = belegyömöszölni – Szuszmákolni = lazsálni, bíbelődni – Szunyátolni = elbóbiskolni” <br>

A derengés kemény, <br>Hajnali a napfény! <br>Vélem, hogy ma tán' újabb világ lesz, <br>Erre a felhőtlenség jól rátesz. <br> <br>(Bokorrímes) <br>Kelni kell most világnak, <br>Mindenféle állatnak. <br>Virágbimbók kibújnak, <br>Levelek lombozódnak… <br> <br>(apeva) <br>Kell <br>Kelni <br>Világnak. <br>Derengésben, <br>Hajnali napfény. <br> <br>(Senrjon) <br>A tegnap reményei… <br>Minek eltemetni? Emlékek… <br>Újra kel világ! <br> <br>Vecsés, 2019. szeptember 3. – Kustra Ferenc – íródott; alloiostrofikus versformában. <br>

Itt, ahol zúg a négy folyó,<br>itt élünk már ezer éve,<br>itt voltunk egyszer gyermekek,<br>s hallgattunk tündérmeséket.<br>Itt éltek mind az őseink,<br>s hittük, hogy egyszer majd végre<br>nekünk is jut egy földdarab,<br>hol testünk nyugodni térhet.<br>verejtékcseppben, izzadón<br>dolgoztunk mindig keményen,<br>s mégis: kifosztott szolgaként<br>itt állunk koldusszegényen.<br>Éhbérért küzdve estelig<br>gürcöltünk, s hittük, cserébe<br>tisztesség övezi vén fejünk,<br>s nem kaptunk semmit sem érte.<br>Könnyektől ittas hajnalon<br>reszketve sír fel a lélek,<br>de már nem hallja senki sem,<br>bárhogy száll messze a szélben.<br>Csak a kegyetlen zsarnokok,<br>akik most belőlünk élnek,<br>s gúnyos szavakkal hirtelen<br>lelkünkbe taposnak mélyen.<br>Ők élvezik a földi jót,<br>melyért a te kezed kérges,<br>és az a zúgó négy folyó<br>miattuk háborog éppen.<br>Reszketve, zúgva hömpölyög,<br>s tarajos hullámszemével<br>mintha mondaná: Istenem!<br>Nézz le ránk! Nem bírom én sem.<br>Ne bántsd a gyöngét, nincstelent!<br>Szenvedtek eleget éppen!<br>Arra sújtsd bőszült haragod,<br>kikért oly koldusszegények.

Az én kincseim különös kincsek,<br>és nekem olyan fontosak,<br>mint a levegő, melyet beszívok,<br>s kitágítja az orromat.<br><br>Amikor tépett álmaimból<br>néha riadtan ébredek,<br>úgy félek: s álmos tekintettel<br>bénultan, őket keresem.<br><br>Hallom, ahogyan hozzám szólnak<br>álmomban. Szinte észlelem<br>minden apró kis mozdulásuk,<br>pedig már nincsenek velem.<br><br>Olyan nehezen múlnak a percek,<br>pedig az óra úgy ketyeg,<br>mintha valami itt lüktetne<br>fejemben. Furcsán, idebent.<br><br>Oly messze vannak. És olyan ritka,<br>amikor velük lehetek!<br>Olyankor szinte újra élek<br>minden percet, mely elveszett.<br><br>Annyi öröm, és annyi féltés<br>él bennem, s most is őrizem<br>elhasznált szívem rejtekében,<br>mélyen bezárva, idebent.<br><br>Istenem! Add, hogy végre egyszer<br>köztük lehessek, míg lehet!<br>Hiszen az idő úgy suhan már<br>fölöttem, mint az éji nesz.<br><br>Fehér lepellel, búcsút intve<br>deret szitál a fák felett,<br>s messzire tűnik, akár az álom,<br>amely oly régen elveszett.

Emlékezzünk egy percig most azokra,<br>kiknek tollukban olyan tinta volt,<br>hogy gyöngybetűt írt a pergamenpapírra,<br>s szinte ringatott benne minden szó.<br><br>Papírra írták minden tévedésük,<br>minden örömük, minden bánatuk,<br>s nem titkolták el magukba zárva,<br>mikor lelkükből bánat könnye hullt.<br><br>Emberek voltak, ahogyan más is,<br>de bennük sokkal több volt a szenvedély,<br>s úgy tudtak írni szinte minden nyelven,<br>hogy a papír is szinte már beszélt.<br><br><br>Magával sodorva minden érző lelket,<br>meleg szavakkal, szinte hallani,<br>hogyan szakad fel a lélegzetnyi csendben<br>az a tiszta hang, mit oly jó hallani.<br><br><br>Harag, és bosszú. Öröm, vagy bánat.<br>Vagy a féktelen, forró szenvedély,<br>minden, amely a lelkükből áradt,<br>a vékony papíron szinte újra élt.<br><br><br>És mi olvastuk. Annyira vágyva<br>minden sorát, és szinte minden szó<br>úgy vonzott magához bennünket mindig,<br>mint egy felcsendült bűvös zeneszó.<br><br><br>Ma is írnak még. Épp úgy, mint régen,<br>de papírok helyett sok helyen talán<br>billentyű hangja tör be a csendbe,<br>s másképpen szól a hangja is ma már.<br><br>Csak az érzések nem lettek mások.<br>Épp úgy van harag, öröm, szeretet,<br>s olyan jó, mikor lelkünkbe látva<br>szinte minden szó új erőt lehel.<br><br>Ma is hiszem, hogy mindegyik szó, mely<br>könnyet fakaszt a gyűrött papíron,<br>költők szívéből lecsurgott hála,<br>amely neked szól, mikor olvasod.