Aki egyszer toll percegtetőnek beáll, <br>Annak a nyugalma, örökre tovaszáll… <br>Estéit, gyertya halvány fényénél tölti, <br>Lúdtollát, elgondolkodva… sercegteti. <br> <br>Aztán, mire a papirusz tele lesz, <br>A szálgyertyából, szétfolyt, amorf csonk lesz! <br> <br>Az agyonkoptatott ceruza csonkját markolva, <br>Lassan, bénul a kéz, mi a gondolat hiánya… <br>A ceruza, ha volna hegye, még leírná, <br>De a lélek, azt, akkor is örökre fájná… <br> <br>Papiruszba vésett igazságok, <br>Csak zúgnak a szélben, mint platánok, <br>És a régmúlt, halott emlékei… <br>Olyan már nincs, kinek elmeséli… <br> <br>Kicsit leültem, írás közben elszunnyadoztam... <br>Mire ébredtem, gyertyám leégett… konstatáltam. <br> <br>Vecsés, 2015. február 12. – Kustra Ferenc József <br>

Emlékezés őseimre… <br> <br>Ahogy vége, elmúlt az élet… már nincsen több akarat, <br>Egymás hiányát érezzük, de bízok, emlék megmarad. <br>Kedveseink, már nem hiányolnak, nem létezel… <br>Kedvesem, a hosszú utadon, fent, visszanézel? <br> <br>Téged takar itt egy nagy síremlék halom, <br>De tudd, szívemben nem múlik a fájdalom! <br>Majd eljő az idő, összeölelkezünk egy fázós hajnalon… <br>És, ha megint együtt leszünk, akkor ott már semmi nem fáj nagyon. <br> <br>Hogy hátha látlak, ott messze, igyekszem lábujjhegyre állni, <br>Nyakam is kinyújtom, de messze vagy, tégedet biz’ nem látni… <br>Ahogy lépegetek, puha… tehát alulról rothad az avar, <br>Cipőm besüpped, de már benne kárt nem tesz, senkit már nem zavar. <br> <br>Vecsés, 2015. január 2. – Kustra Ferenc József <br>

A kavics hangja, hogy lábam alatt ropog, <br>Mint egy régi tangóharmonika, vinnyog. <br>A kövek kemények, törik a talpamat, <br>Arcomba belevág az őszi fuvallat. <br>* <br>Arcba vág a szél, <br>Az elmúlásról mesél. <br>Mélyen hallgatok. <br>* <br>Gyertyákat gyújtok, <br>Azt hagyja, biztos érti… <br>Mégis elfújja… <br>* <br>Megyek egyedül, magányosan cammogok, <br>Kapaszkodnék, de nincsen semmi, mit fogok. <br>Kapkodom a levegőt, sőt megmarkolom, <br>Őszi szél szembefúj, magányos utamon. <br> <br>Vecsés, 1999. szeptember 26. – Kustra Ferenc József – írtam; versben és senrjúban. <br>

Fakeresztek, márványoszlopok, <br>Halottaim közt, körbejárok. <br>Kicsikét könnyeztem, <br>Zsebkendőm elteszem. <br>Éppen van temetés... virágok. <br> <br>Éreztem a síroknál… vártak. <br>Meghallgattam... Nem válaszoltak… <br>Tolultak emlékek, <br>Körbevettek lelkek. <br>Míg élek, ne félj, látogatlak. <br> <br>Mikor kijövők beszélgetünk, <br>Fontos, hogy néha együtt legyünk… <br>Elmentél, hiányzol, <br>Majd jövők… Te várol? <br>Életben nem menekülhetünk... <br> <br>Vecsés, 2020. február 2 – Kustra Ferenc József <br>&bdquo;Várol” = vársz! Régies szóhasználat! <br>

A homály földereng a párásodó szemem előtt, <br>Így nem látom, mit válasszak régi emlékek között… <br>Vajon a remény él tovább, hosszan és jó bőszen? <br>Mit is reménykedek, fehéredő hajjal, őszen? <br> <br>Sírnom kell, hogy rég' elvesztettelek benneteket, <br>Pedig emlékszem, nagyon szerettem lelketeket… <br>Most meg… jó régen itt laktok fakult sírkő alatt, <br>Én, látogatlak benneteket, bár idő haladt. <br> <br>Itt vagyok a sírkertetekben, rendszeresen eljövők, <br>Veletek kapcsolatban én, minden -múlt- rosszat ellökök. <br>Minek emlékezzek a rosszra, ne féljetek... eljövök. <br> <br>Nézem, a temető fölött is délcegen tarol a napfény, <br>A sírkövetekről, meg mi visszaverődik az ellenfény. <br>Épp, hogy látszik még, kőbe belevésett nevetek, <br>De én tudom melyikben laktok… húz a lelketek. <br> <br>Még élek veletek a mindennapok emlékében, <br>És ez kavarog bennem, a mindennapok létében. <br>Tartják bennem lelket mindennapok szenvedésében. <br> <br>Ma is körbejártam a fakult sírkövek között, <br>Letettem virágokat és használtam kötözőt… <br>Hazamegyek, mert a felhők rám-, meghozzák esőt… <br> <br>Vecsés, 2017. január 3. – Kustra Ferenc József <br>