Vissza fog térni még egy kis időre<br>a nyár is, amely most néma búcsút int,<br>fáradt szemeit lehunyva, tartva,<br>valahol most még mélyen álmodik.<br><br>Könnyes szemekkel néz le a földre,<br>szemében most is bágyadt fény ragyog,<br>majd a szeptemberi napsütésbe érve<br>aranyló sugara újra felragyog.<br><br>Vissza fogsz jönni te is, nemsokára,<br>tudom, lesznek még közös holnapok,<br>s együtt érünk a szeptemberi fénybe,<br>mikor az ősz az ablakon kopog.<br><br>Vissza vágysz majd, ha őszi lombhulláskor<br>fáradt szíved majd újra feldobog,<br>s hideg szobában, ágyad szélén ülve<br>nyirkos ősz csókol majd csak homlokon.<br><br>Visszajössz majd a szeptemberi nyárral,<br>hozzám száll most is titkon sóhajod,<br>nappal tagadod, de párnádon éjjel<br>titokban most is néma könny ragyog.

Most látni milyen esendő az ember!<br>Mennyi szép álmot zúznak szerteszét,<br>büszkeségből és rút hatalomvágyból,<br>összerombolva mások életét.<br><br>Az egyik küszködik százezernyi gonddal,<br>és mégis! Mégis! Annyi jót remél,<br>a másik csak dőzsöl azon is nevetve,<br>ki küzd, szenved, harcol, mégis épp hogy él.<br><br>Hatalomvágytól agya rég eltompult,<br>s nem fogja fel, hogy az a veszteség,<br>melyet okozott, nem csak másnak árthat,<br>neki is épp oly fájó lehet még.<br><br>Porig rombolva harcok halmazában<br>minden pusztul, az erdő és a rét,<br>s kopasz, kietlen pusztasággá válik,<br>ezer kórságot szórva szerteszét.<br><br>Ha már nem lesznek zöld erdők és rétek,<br>s nem lesz a földön biztos menedék,<br>s mi tiszta ég most, csak betegséget terjeszt,<br>mit ér a hatalom, s tömérdeknyi pénz?<br><br>Térj észre ember! Oly rövid az élet!<br>Ne rombolj, szeress! Oly magas a tét!<br>Gyermekeid is, s majdan unokáid<br>szeretnék megélni mindazt, ami szép!

Mielőtt még a hideg télbe érek, <br>hadd mondjam el, hogy mit jelent nekem,<br>minden pillanat, melyet veled töltök, <br>és ez az érzés sose múlik el.<br><br>Minden mosoly, mely arcodról sugárzik, <br>oly nagy örömöt jelent énnekem,<br>hogy széppé teszi e hervadó világot, <br>s úgy érzem: szinte hazaérkezem.<br><br>Mielőtt lassan elhalna a hangom, <br>hadd kiáltsam ki ezerszer, ha kell,<br>átmennék érted tövisen, szilánkon, <br>hogy hűvös estéken melletted legyek.<br><br>Tűnődöm: vajon szeretsz e még engem <br>oly forrón, ahogy én is szeretek,<br>s éjszakánként, ha álmaidban látsz még, <br>suttogva mondod e, a nevemet?<br><br>Néha még érzem csókjaidnak ízét, <br>mely oly édes, mint az aranysárga méz,<br>aztán eltűnik álmaim ködében, <br>mint porszem, amelyet felkavar a szél.<br><br>Messze vagy már, s az emlék egyre tompul, <br>de te csillag vagy álmaim egén,<br>mely elkísér engem egészen a sírig, <br>mert én senkit így nem szerettem még.

Egyszerű ember volt nagyapám,<br>nem ismerte a nagy világ.<br>Fejét kérges kezére hajtva,<br>nézett fel a fénylő napra.<br><br>Ő volt társa és ellensége, <br>tőle függött a vetése.<br>Ragaszkodott ő földhöz, röghöz,<br>minden apró göröngyhöz.<br><br>Örökké arról mesélt nekem,<br>milyen lenne az életem,<br>ha nem lenne nekünk itt a föld,<br>amin eddig annyit gürcölt.<br><br>Az élet akkor nem ér semmit, <br>nem szedhetnénk akkor krumplit.<br>Mondta nekem az én nagyapám,<br>hittem is neki bizonyám.<br><br>Egyszerű ember volt nagyapám,<br>nem ismerte a nagy világ.<br>Mikor végleg lehunyta szemét,<br>a földjén nyugtatta kezét.<br><br>A föld, a rög, mit úgy szeretett,<br>már semmi mást nem tehetett,<br>csak befogadta őt magába,<br>eggyé váltak a halálba.

Anya ölelj át, kérlek! Fázom, <br>oly gyönge még a kis kezem,<br>hisz még most jöttem erre a világra,<br>egyedül nem megy semmi sem.<br><br>Olyan jól esik hozzád bújni!<br>Ha itt vagy, nem fáj semmi sem!<br>Pici szívem oly nagyot dobban,<br>amikor itt vagy én velem.<br><br>Anya! Vigyázz rám! Őrizd az álmom!<br>Engedd, hogy melletted legyek!<br>Takarj be engem, hogyha fázom,<br>meghálálom, ha nagy leszek.