Te hoztad el a virágzó rétek<br>tavaszi bűvös illatát,<br>amikor tágra nyílt szemekkel<br>először néztél reám.<br><br>Te hoztad el a távoli napfényt,<br>amely nem sütött soha rám,<br>ártatlan lényed lágy mosolyával<br>boldog időket hoztál reám.<br><br>Ezernyi bajtól védtelek téged<br>lelkemben víva ezer csatát,<br>és most itt állok karom kitárva,<br>mint egy vihartól tépett madár.<br><br>Már messze vagy. Szíved kitágult<br>s gyermeked szemében szép a világ,<br>ugyan úgy érzel, ahogyan én is,<br>mikor csöpp kezed- fontad reám.<br><br>Oly messze vagy! Szívemben mégis<br>olyan hangos a dobogás,<br>hozzátok száll: s kérem az Istent,<br>segítsen téged, s vigyázzon rád.<br><br>Adjon erőt és vigyázzon rátok,<br>ahogyan én is vigyáztam rád,<br>s adjon erőt, hogy ott lehessek,<br>hiszen veletek szép a világ.

Még itt vagy gyermekként szívembe zárva,<br>magamban őrzöm arcodat,<br>benne vagy minden kis sóhajtásban<br>szinte hallom a hangodat.<br><br>Kacajod úgy él bennem most is,<br>akár egy bűvös kis harang,<br>mely tiszta hangjával elvarázsol<br>elűzve minden gondomat.<br><br>Még itt vagy bennem, mint gyönge gyermek,<br>karomba fonva tartalak,<br>álmomban, pedig oly messze vagy már,<br>de hozzád fűz minden gondolat.<br><br>Lelkemnek minden mozdulása<br>akár egy bűvös láncolat,<br>hozzád csapódik, mint a faágak,<br>melyek a szélben hajlanak.<br><br>Itt vagy bennem és itt maradsz mindig<br>Míg magába zár az alkonyat,<br>de még ott is, a szívem kitárva<br>várlak: szeretlek kisfiam.

Ötvenen túl már másképpen látod<br>másképpen éled az életed,<br>sok minden van, mit másképpen tennél,<br>sok mindent bánsz, hogy vége lett.<br>Másképpen érzed a szíved dobbanását,<br>másképpen látod a színeket,<br>másképpen csendül a hang a füledben,<br>halkabban hallod a lényeget.<br>Ötvenen túl már megéltél annyi<br>szépséget, boldog életet,<br>és ami rossz volt, próbálod feledni,<br>de sok minden van, mit nem lehet.<br>Annyira más lesz körötted minden,<br>hiszen már te is más leszel,<br>régi szépséged, karcsú lényed<br>mára már csupán emlékezet. <br>Mégse bánj semmit! Nem tudod mért volt,<br>oka van annak, hogy így lehet,<br>sorsod könyvében rég meg volt írva.<br>Örülj annak, hogy itt lehetsz.<br>Ötvenen túl is van miért élned,<br>ugyanúgy látod a kék eget,<br>annyi minden van, mi még rád várhat,<br>ne bánd az elmúlt éveket.<br>Örülnöd kell, minden apró csodának<br>melyet a sors még rejteget,<br>Hogy legyen majd mire emlékezned,<br>mikor már te is vén leszel.

Van annál nagyobb fájdalom,<br>ha könnyben úszik a két szemed?<br>S mégis: kiért a könnyed hullik,<br>nem tudja, mennyire szereted.<br>Hiába látja, szemeidben<br>mennyire fényesen ragyog,<br>nem érdekli, bár lehoznád néki<br>az égről a legszebb csillagot.<br>Van annál nagyobb fájdalom,<br>ha látod, semmibe vesz,<br>s a könny mit miatta hullatsz,<br>lelkéig sosem jut el.<br>Hiába égeti bőröd,<br>míg arcodon végigcsorog,<br>sosem tudsz megkönnyülni,<br>míg szíved ki nem nyitod.<br>Felejtsd el. Temesd a múltat.<br>Az már csak álomvilág,<br>hol lelked viharként tombol,<br>s nem hallja senki szavát.<br>Szakíts át minden kis gátat<br>mely örök rabságba zár,<br>oly gyorsan suhan az élet.<br>Szeress. Még száz csoda vár.

Szita az életem, Anettem! <br>Hiányzik veled a szerelem… <br>Mért kell nélkülöznöm? <br>Testemben… epedőn! <br>Nem akarsz már engem Anettem? <br> <br>Szerelmes szívedre éhezem, <br>Az nagyon kellene, úgy vélem! <br>Így, ép elme lehet? <br>Tovább így ez mehet? <br>Térj vissza hozzám, ó, Anettem! <br> <br>Vársz? Jöjj utolsó leheletem? <br>Add vissza szerelmet, Anettem! <br>Direkt megőrjítesz, <br>Direkt kikészítesz… <br>Nélküled, nagy magány a létem! <br> <br>Vecsés, 2021. március 15. – Kustra Ferenc – íródott: romantikus LIMERIK csokorban. <br>