Szabad nagyot álmodni.<br>Szabad az álmod valóra váltani.<br>Szabad, szívből őszintének lenni!<br>Szabad lelked bátorságra bírni.<br>Szabad, szabadnak lenni!!!

Mindenki más és, másként érez,<br>másképp szövi az álmait,<br>mégis: mindenki szerelemről,<br>boldog jövőről álmodik.<br><br>Mindenki vágyik valami újra,<br>mely megszépíti az életét,<br>hallgatni, s néha megcsodálni,<br>mit a természet tár elé.<br><br>Mindenki vágyik nyugalomra,<br>csöndre, amelyik úgy beszél,<br>hogy szavak nélkül is meghall mindent,<br>s meggyötört lelke újra él.<br><br>Mindenki próbál boldog lenni<br>rendbe tenni az életét,<br>s mégis, mindenhol gátak vannak,<br>melyet a balsors tár elé. <br><br>És mégis: nem szabad félni,<br>haladni kell a cél felé,<br>újult erővel, izzó tűzzel,<br>s hinni kell azt, hogy van remény.

Annyit szeretnék csak e rút világtól <br>megkapni, ami jár nekem,<br>ami számomra minden lett volna,<br>de mégsem kaptam meg sosem.<br><br>Valami csöndes nyugalmat, békét,<br>amely a lelkemben terem,<br>valami kedves, féltő érzést,<br>amiből nem jutott sosem.<br><br>Kerestem én a lángszagú nyárban,<br>mely felajzotta a szívemet,,<br>de tűző hevével, vöröslő lánggal<br>felégette a bőrömet.<br><br>Kerestem volna az őszi napfényben,<br>amely az arcom cserzi meg,<br>de már hideg szél gyengítette,<br>s nem volt ereje semmi sem.<br><br>Már csak fagyos szél fújta az arcom,<br>és fáztam. Rázott a hideg.<br>Hideg szelével felkavart már<br>mindent, mi itt maradt nekem.<br><br>Most itt vagyok. Erősen, bátran,<br>s bárhogy is megtép, nem hiszem,<br>hogy meg tudna törni bárhogy, próbál,<br>hiszen csak edzettebb leszek.<br><br>Jöhet dér, vagy csikorgó szél is,<br>fagyos szelével hűtve le,<br>testem melege messze űzi,<br>s nem fogok tőle fázni sem.<br><br>Jöhet vihar, mely őrjöng, tombol,<br>nem riaszt vissza semmi sem,<br>majd megcsitul, ahogyan én is,<br>s nem tud kárt tenni semmiben.<br><br>Bár legyőztek, s próbálnak újra,<br>de mégis, azért is felkelek,<br>s össze rombolok minden gátat,<br>de mindent legyőzök, bármi lesz!

Miért akarnál hazamenni,<br>ha már semmi sem ugyanaz,<br>ha már nem vár rád ölelő kar,<br>csak rég kihűlt üres falak.<br><br>Hiába szólsz. Nem érti senki,<br>nem hallják szíved szavát,<br>bár néha még feltör a csendből<br>pár hangos szívdobbanás.<br><br>E néma csöndtől mit is remélnél?<br>Messze van már, ki hazavárt!<br>Remegve fogod a hideg kilincset,<br>s hallod, hogy kattan a zár.<br><br>Szíved szinte torkodban dobban,<br>míg ott állsz oly tétován,<br>S titokban várod szíved mélyén,<br>hogy mondják: hiányoztál.<br><br>Mégse szólnak. S a méla csöndben<br>Nem vár, csak üres magány,<br>e néma létben ricsajként hallod,<br>hogy a szú serceg a fán.<br><br>Ugyan úgy, ahogy te is érzed<br>belülről. Szinte valami rág.<br>Mégse mondod, hisz úgysem értik,<br>de mégis annyira fáj.<br><br>Hiába vár rád meleg otthon,<br>a szíved csak vissza vágy<br>abba a régi lakatlan házba,<br>hol egykor boldog voltál.

Estefelé, ha alkonypír látszik<br>vöröslő nyelvvel az ég peremén,<br>valahol ott, a kihunyt sugárban,<br>az utolsó fényben ott leszek én.<br><br>Estefelé, ha szürkülő ködben<br>egyedül ballagsz hazafelé,<br>ne félj az árnytól, mely eléd vetődik,<br>tudod: mögötted ott leszek én.<br><br>Vigyázok rád. Onnan is. Fentről,<br>hogy ne törjön össze bús magány,<br>Éjszakánként majd társadul szegődve<br>álmodban mindig vigyázok rád.<br><br>Ne sirass majd. Csak nyugodni térek,<br>ahol nem bánthat senki sem,<br>hisz ott maradok a szívedbe zárva,<br>S megtalálsz engem, hogyha kell.<br><br>Gondolj majd rám csukott szemekkel,<br>s talán érzed, hogy ott vagyok,<br>gyönge szellőként arcod simítva,<br>míg el nem áraszt a nyugalom.<br><br>Ne sirass majd. Mindig jön új nap<br>Amely majd erőt ad neked,<br>s ott, a távoli messzeségből<br>nézve, őrzöm a léptedet.