Gyakran van úgy,<br> hogy boldognak látszunk,<br>kacagunk, s vígan dalolunk,<br> nem sejti senki mennyi a bánat,<br>melyet lelkünkben hordozunk.<br> Erősnek látszunk, akár a szikla,<br> amely oly magasra nyúl,<br> belülről mégis vérzik a lelkünk,<br>és néha megroskadunk.<br> Mégis küzdünk. Dalolva, sírva,<br>s utunkon megyünk tovább,<br> könnyeink titkon patakban folynak,<br>S nem sejtik, mennyire fáj<br> minden mosoly, mely arcunkon látszik<br>keserves próbálkozás,<br> hogy megsebzett lelkünk burokba zárjuk,<br>S ne tudják, mennyire fáj.<br> Mégis győzünk. Sebzett lelkünkben<br> maradt még annyi parázs,<br>melytől a szívünk lángra lobban,<br> s magasra csap fel a láng.<br>Feléget mindent, mi visszatart még,<br> s meggátol utunk során,<br>Elég egy szikra mely lángra lobbant,<br> s többé már semmi se fáj.<br>Csak a lelkünk lesz törékeny, néma,<br> de mégis megyünk tovább,<br>hiszen épp ettől ember az ember,<br> hogy annyi próbát kiáll.

Mikor már nincsenek álmok<br>és minden oly keserű,<br>hogy nem tudsz semmiben hinni,<br>akkor kell valami tűz.<br>Valami szikra mely felébreszti <br>benned a szunnyadó parázst,<br>s kirángat fájó magányodból,<br>amely szívedet járja át.<br>Pár kedves szó, amely éltet<br>s lelkedet úgy járja át,<br>mint a véred mely lüktet,<br>míg az ereiden halad át.<br>Mikor már nem bírod többé<br>ezt a toprongyos életet,<br>s szeretnél felrúgni mindent,<br>de félsz, és egyedül nem mered.<br>Akkor hívj! S rohanok hozzád,<br>szélvészként száguldanák,<br>mint a vihar, mely tombol,<br>s dühöngve mindent szétcibál.<br>Ne félj. Hisz megteszek mindent,<br>s két karom úgy ölel át,<br>hogy felfűt, s nyugalmat áraszt,<br>akár egy meleg kabát.<br>Gyere. És bújj ide hozzám.<br>Látod? Már semmi se fáj.<br>Úgy védem törékeny lelked<br>akár egy viharkabát.

Mutass utat a félhomályban,<br>vezess. Fogd meg a kezem.<br>Ne engedj kavicsos útra lépni,<br>amely a talpam sérti fel.<br><br><br>Mutass utat, ha csípős csalán közt<br>járható utat keresek,<br>ne engedd azt, hogy összecsípje<br>hófehér, gyönge bőrömet.<br><br><br>Mutass utat, ha zord hidegben<br>meleg hajlékot keresek,<br>hol a lángoló tűznyalábok<br>felmelegítik testemet.<br><br><br>Mutass utat, ha sötétben félek,<br>s egy kicsit világíts nekem,<br>hogy lássam szemed, ha csillog,<br>Míg ölelésemben megremegsz.<br><br>Mutass utat a giz- gazok közt,<br>amely tehozzád elvezet,<br>Olyan sötét van: tudod, félek,<br>s nem találom a helyemet.<br><br><br>Mutass utat, hogy merre menjek,<br>s én viharos vággyal érkezem,<br>Tudod: mikor a karomba zárlak,<br>olyankor nem fáj semmi sem.<br><br><br>Mutass utat, és fogadj el engem,<br>hogy kísérhessem a léptedet,<br>s őrizlek, szívembe zárva,<br>mint a legdrágább kincsemet.

Hallom, hogy csönd van, s kattan az óra,<br>amikor mozdul a mutató,<br>és én csak várok magamba hullva,<br>nincs már több illúzió.<br><br>Szeretjük egymást. Tisztán és forrón,<br>ma sem hiszem, hogy vége lesz,<br>magamban most is látom az arcod, <br>s hallom a lélegzeted.<br><br><br>Most is ugyan oly erősen érzem,<br>ahogyan fogod a kezem,<br>s míg távolodsz, szemeddel szinte<br>kétségbeesve keresel.<br><br><br>Én csak mosolygok integetve,<br>de könnybe lábad a szemem,<br>karom lehull, és feljajdul bennem,<br>miért nem maradhatsz velem?<br><br><br>Te sem hiszed, és én sem értem<br>miért kell harcolni nekem<br>egyetlen boldog ölelésért,<br>mit meg tudok adni neked.<br><br>Olyan nehéz, hisz oly más a sorsunk,<br>s ezernyi gond, mi közénk áll,<br>de úgyis legyőzöm! Újra és újra,<br>bárhogy áll köztünk száz határ.<br><br><br>Hiszen szeretsz. S szeretlek én is,<br>s túl a könnyfátyolon át,<br>szemed tükrében látom, érzem:<br>s tudom, hogy lesz folytatás!

Akkor kellene legjobban szeretned,<br>amikor néha rossz vagyok,<br>olyankor minden fájó emlék<br>sebzett lelkemben felsajog.<br><br>Akkor kellene legjobban hinned,<br>hogy hozzád mindig hű vagyok,<br>amikor félek, s gyötör a kétség:<br>lesznek e közös holnapok.<br><br>Akkor kellene legjobban bíznod,<br>mikor semmit sem adhatok,<br>csak a szívem, mely oly mélyen dobban,<br>ha átölelsz, szinte hallhatod.<br><br>Akkor kellene úgy szeretned,<br>oly forrón, ahogy én tudok,<br>hogy minden csókban és simításban<br>ezernyi tűzben lángolok.<br><br>Akkor kellene hinned azt, hogy<br>örökre hozzád tartozom,<br>mikor érzed, mily boldoggá tesz,<br>amikor veled vagyok.<br><br> Akkor kellene legjobban félned<br>attól, hogy elveszíthetel,<br>Amikor ok nélkül bántasz,<br>s fájdalmat okozol nekem.<br><br>S akkor kellene hinned azt, hogy<br>nélküled nem kell semmi sem,<br>mikor szememben könnyeket látsz,<br>és mégis: ott vagyok veled.