Megkezdjük az újévet, hittel és reménnyel,<br>Tovább visszük életünk csendes derűjével.<br>Bízzunk benne, szebb lesz minden holnapunk,<br>És siker vár ránk végül, ha kitartunk.<br><br>Mit hozhat a sors? Nem láthatjuk előre,<br>Útja ködbe vész ma még, s nem tudjuk, merre.<br>Találgatás csak, mit a holnap ígér,<br>De reményünk él tovább, s cserét nem kér.<br><br>Ha bízunk az új év tiszta hajnalában,<br>Erőt találunk majd minden új próbában.<br>Lépésről lépésre halad az utunk,<br>S így a jóra egyszer csak rátalálunk.<br><br>Siófok, 2025. december 27. -Gránicz Éva- Írtam: Kustra Ferenc József: Bízzunk az újévben c. verse átirataként.

Derekas nap a mai nap.<br>Január dereka és a tél dereka.<br>Mától minden eltelt nappal,<br>közelebb kerül az áhított tavasz.<br><br>Még itt a tél javában.<br>Hó is esett, megfagyott minden, kihűlt a táj.<br>Tiszta, jeges szél fúj,<br>próbálgatja még a tél a fogát.<br><br>Körülöttem szürke csend,<br>egybeolvadt a fent és a lent.<br>Nem hallatszik és nem látszik semmisem.<br>A végtelenben szabadon lebegek.<br><br>Ez a hely nagyon kedves nekem.<br>A pamutszerű gyerekkori álmokban,<br>itt mindig boldog vagyok és<br>csodaszép, ragyogó nyár van.<br><br>Most fagyos, kihalt a vidék,<br>de így is megkapó.<br>Hőn szeretett Balatonom nem látható.<br>De tudom, hogy itt hever a lábaim előtt,<br>s ha a napfény befűzi arany fonalát, felszáll a köd.<br><br>Látható lesz a vékony jégtükör,<br>a smaragd fényű nyugalom tükre.<br>Hol békére lelsz és megpihen a lélek.<br>Ez a természet nyugodt suttogása,<br>meghallod, ha szíved tárva.<br><br>Siófok, 2025. január 15. -Gránicz Éva-

Legott, ahogy tűntél Amanda <br>Szívem, majd görcsbe állt… bánatba! <br>Magányom sikoltott, <br>Nyögést is hallatott. <br>Dallam, magát itt visszahúzta! <br> <br>Nem tűntem el, csak útra keltem, <br>Utazáshoz nem volt nagy kedvem. <br>Beteg édesanyám várt, <br>Ez nem tűrt halasztást. <br>Tudom fájt, de ezt kellett tennem. <br>* <br> <br>Tőrt döftél szívembe, lelkembe, <br>Sarkaddal tapostál testembe… <br>Nevetésed… dallam volt, <br>Sírásom is… dallam volt. <br>De halkult, míg elhalt csendembe. <br> <br>Okos vagy, érzem ezt megérted, <br>És belát, megenyhül a szíved. <br>Mihelyt lehetséges, <br>Jövök hozzád édes! <br>S elmúlik mind, mi bántott téged. <br>* <br> <br>Éltem, mint bormámorba bele… <br>Esőcsepp áztatta szemem tele… <br>Csak nyomok betonon, <br>Lelkem föladotton… <br>Miután elmentél… ürese! <br> <br>Ne igyál, az nem tesz jót neked, <br>Ha megyek, nevet majd a szemed. <br>Üresség nem örök, <br>Egyszer csak megjövök. <br>Együtt sírunk, nevetünk veled. <br> <br>Vecsés, 2024. szeptember 13. – Siófok, 2025. szeptember 27. Kustra Ferenc József- íródott romantikus LIMERIK csokorban. Én írtam a páratlanokat, a párosok: Gránicz Éva munkája. <br>

Higgy bennem, ha fúj a szél,<br>s én a kabátom alá rejtelek,<br>higgy ha szakad a tél,<br>hogy úgy ölelhesselek.<br>Karomban együtt<br>várjuk a csodát,<br>mikor a kikelet még oly messze van,<br>s ha majd leveti tél hideg zubbonyát,<br>ne higgy az üres szavakban.<br>Mások kik tavaszt ígérnek,<br>jussuk ne légy oly könnyedén,<br>tudd, hogy mindig itt vagy velem,<br>a szívem legbelső rejtekén.<br>Megóvlak örökké,<br>s féltve őrizem,<br>perceink minden pillanatát,<br>ahogy az élet mély gödreiben,<br>nyertünk meg együtt közös csatát.<br>Azt is amikor a szél zúgott,<br>körülöttünk minden elbukott,<br>s te hittél bennem,<br>ahogy senki más; úgy ahogy<br>még senki nem tudott.

A szó elakad, a szívem megszakad,<br>mint egy haldokló égi gondolat.<br>A lelkem sír, zokog, riadt, mint egy véres,<br>kegyetlen, láthatatlan kés árnyéka.<br><br>Könnyeimmel küzdve, félve, remegve kérlek,<br>gyere vissza, lelkem legőszintébb lénye.<br>Soha nem felejtem el utolsó mosolyod,<br>mely szívem legfájóbb pontján egy zord, téli viharként tombol.<br><br>Már nem fáj neked, drága édesapám,<br>ki mindig óvott, védett, mint egy édesapa a legnagyobb álmát.<br><br>Örökké a szívemben fogsz élni, és ha az égre nézek,<br>tudom, hogy a legnagyobb csillag ma is nekem fénylik.<br><br>Mert eljött a búcsú, legfájóbb ez nekem.<br>Soha nem felejtem el utolsó mosolyod,<br>mely szívem legfájóbb pontján egy zord, téli viharként tombol.