Éjjelente néha könnyek közt alszom el, <br>És néhányszor, rémálomra ébredek fel, <br>Ez, mint rostos szívszakadás nálam telel, <br>Bánatcseppekként a lelkemben vesztegel. <br> <br>Felettem, a gyászban, zokogva sír a felhő <br>A kifújt dohányfüstöm, mint a szálló szellő <br>Száll az égbe utánatok, kedves rokonok, <br>Ez is segít, hogy csökkenjenek a rémálmok. <br> <br>Elmentetek, itt hagytatok, küzdhetek egyedül, <br>Folyvást reménykedek, hogy életemre fény derül… <br>De az éjjeli ébredéskor, éj kettétört derekán, <br>Még azt sem érzem, hogy az időm lassan-gyorsan pereg tán. <br> <br>Halottak napján elmegyek a lakhelyetekre <br>Viszek virágot és gyertyát gyújtok, kedvetekre… <br>Kinél-kinél sírok, máshol ejtek száraz könnyeket, <br>Ott érzem... a nagyon lassan múló, nehéz perceket, <br> <br>Itt én nem kapok mást, csak nincs már (hiányzó) öleléseket, <br>Sokan vagytok... járom a temetői kiszögeléseket. <br>Hiányoztok! Élek én tovább a rémálmokban, <br>Marad, csöndes elmélkedés a hiányotokban… <br> <br>Halottak napján a sírotok mellett, hiány kissé enyhül <br>És azért csak kissé, mert emlékekkel én vagyok egyedül… <br>Most azonban virágokat-koszorúkat ide leteszem <br>És ezek maradnak itt emlékeztetőül énhelyettem. <br> <br>Még lesöpröm a sírotokat a sok szél hordta levéltől, <br>Aztán elballagok haza, bánatosan a sok emléktől. <br>Itt maradnak, a szeretet lángjai, gyertyák és mécsesek, <br>Pici lángok fűznek össze bennünket, ennyi kell... léleknek. <br> <br>Vecsés, 2014. május 16. – Kustra Ferenc József <br>

Ködtől sikamlós avarban lépkedünk a temetőben, <br>Virágot, mécsest viszünk örök, nem múló szeretetben. <br>Milliónyi mécses világítja ódon temető utat, <br>Megyünk előre szemünk a szerettünk sírja után kutat. <br> <br>A sorsunk úgy akarta, hogy ne sűrűn járjunk itt, <br>Pedig tán' jó lenne többször is jönni egy kicsit. <br>Őseinkkel, úgy spirituálisan tartani kapcsolatot, <br>Ülve kispadon, merengeni, érezni szív parancsolatot. <br> <br>Most elsején is kimegyünk és bár tudom, oly' sokan lesznek, <br>De szeretett halottaink minket úgy várva epekednek. <br>Viszünk majd mécseseket, az lesz, az örök szeretet lángja <br>És virágokat, koszorúkat teszünk sírok fejfájára. <br> <br>A halottak napján, pisszegve zajong a síri csend. <br>A mécsesek máglyáján, csend... a halottak napi rend. <br>A szomorúság palástja ráfeszül a környékre, <br>Itt kell érezni, most legfontosabb az ember hite. <br> <br>Kispadon majd ücsörgünk, beszélgetve a régmúltba révedünk, <br>Így majd előjönnek az örökre szép emlékek, ez örömünk. <br>Idézzük pillanatokat, történéseket, anekdotázunk, <br>Szólunk közbe őseinkhez, és átéljük saját gyarlóságunk. <br> <br>Itt szinte hűvös a csend és mélységes a síri nyugalom, <br>A sírotok a testeteknek az örök börtönnyugalom. <br> <br>Friss krizantémok, virágok, gyertyák sokaságának <br>Az emlékezés márványokba vésett fájdalmának, <br>E tömegnyi hozzátartozó nem tud ellenállni, <br>Mindenki sír, zokog, emlékezik, nem tud leállni. <br> <br>Vedd észre, ahogy itt ülsz, a múltad jelez itt Neked... <br>Éld át szeretettel, vedd észre, ez belső érzésed. <br> <br>Feltörik a fájdalom lelkünkbe és könnyeket elsírunk... <br>Majd nekünk is eljön az idő, amikor itt lesz... a sírunk. <br> <br>Vecsés, 2013. október. 24. – Kustra Ferenc József <br>

Szomorkás tél előben búsan szitál az eső, <br>Csak lassan hullik... tudjuk, lesz ő még havas eső! <br> <br>Most minden szürke, ködös, felhővel borított a táj <br>Hogy elmúlt meleg napfény, a színek… mindenkinek fáj. <br>A tél elő, még nyálkás, sűrű ködöt is kipipál, <br>Lassan csontvázak a fák, ez mi majd tájat, tipizál. <br> <br>Az eső áztatta vastag avar immár nem zizzen, <br>A múlt őszi táj sokszínűsége benne már nincsen. <br>Lassan közeledni fog a sírmárvány hidege, <br>Ha nincs jó kabátunk, átölel… hideglelése. <br> <br>Sírokat is belepi majd a hó, mécsest gyújtani nem lehet, <br>De addig halottak napján temetőben gyújtunk egyet-egyet. <br>Szeretteink ott laknak... hideg sírban így kapnak kis meleget. <br>Meglátogatjuk őket, mit otthagyunk… gondolatunk s szeretet. <br> <br>Járhatunk bármerre, csinálhatunk bármit, de akit szerettünk <br>Nekünk hiányzik… jobb híján szeretettel őrzi őt a szívünk. <br>Kedves halottunk! Bízzunk, hogy föntről őrzi ő léptünk, <br>Ha ő már nincs velünk, legalább ennyi legyen nékünk. <br> <br>Valaha éltek álmodoztak, cipelték… tán’ a keresztet, <br>De, hogy itt legyenek, erre nem adhatnak be keresetet. <br>Mi meg itt maradtunk, lehet egyedül, <br>De nem gondolunk rájuk szenvtelenül. <br> <br>Temetőben, az ódon kovácsoltvas kapu nyikordul, <br>Jönnek mások is, megyünk be együtt… van ki családostul. <br>Legyünk kicsit együtt elhunytakkal, legalább lélekben, <br>Mi jövünk el hozzájuk… Ők már itt laknak a sírkertben. <br> <br>Amerre nézünk, mindenfelé mécsesek tengere árad… <br>Múló idő a sírokra mohabársony terítőt ráad. <br> <br>A szomorkás tél előben búsan szitál az eső. <br>Hidegben majd elvásunk, ha zúdul ránk havas eső! <br> <br>Vecsés, 2013. október 22. - Kustra Ferenc József <br>

Hideg kövek...<br>A föld súlyos teher!<br>Régen itt vagyunk.<br>Lángnyelvek rajzolnak<br>Arcunkra... komoly vonalakat!<br>Pislákoló, pici mécsesek ezrei<br>Nyitnak utat a sötét kőrengetegben.<br>Itt nyugodnak békében a lelkek.<br>Köztük a legfiatalabb<br>Most tért nyugovóra<br>A hidegben, sötét anyaföldben!<br>A novemberi szél süvölt az arcunkba.<br>Komoly gondolatok szállnak a magasba.

A szobában sötét van. <br>Összegyűrt papírlapok. <br>Elmúlt napok,idő homályában<br>Maradt sóhajok. <br><br>Elmúltak azok a napok, <br>Elfáradtak a hajnalok, <br>Évtizedekké nőtt percek<br>És pillanatok. <br><br>Szememben nincs rád fény! <br>Nem látom a hozzád vezető utat! <br>Szívem a kóbor kutyákkal együtt<br>Falatozgat!<br><br>Űzött vad lett, s hűvös<br>Éjszakákon temettem el<br>Már rég, az égben fent<br>Várják lelkem... <br><br>Nem mehetek, szívem <br>Darabjait keresem. <br>Szétszórtam, az őszi szél fújja<br>El hozzád, kedvesem.<br><br> Michael ~ 2022. 10. 26.