Nem is értem, mért vagyok ily szerencsétlen? Istenem!<br>Állandóan elvágják az internetes kábelem.<br>Mért nem figyelnek rá jobban? Örülnek, hogy nincs netem? <br>Bár az övék darabolnák?.meg tudnák, hogy mit jelent.<br><br>Hol a lábujjam verem be, s kékül-, zöldül rendesen,<br>Hol fejemen lelek púpot, s nem tudom, hogy hogy lehet.<br>Vagy éppen a kerékpárról hagyom el a nyergemet<br>útközben, és nem találok senkit, aki értene<br><br>valamelyest ahhoz, hogy a rossz nyergemet feltegye,<br>Atyaég! Most mit csináljak? Nincs már időm semmire!<br>A kocsmáig rollerozva kidöglöttem teljesen,<br>mire végre akadt, aki visszarakja nyergemet.<br><br>Majd fűnyíró zsinórt vágok. S javítani nem merem,<br>áthívom a szomszédot, hogy segítsen már énnekem.<br>Segített is. Tartotta még két szál elég rendesen,<br>szikszalagot és kést vittem, hogy elvágja teljesen.<br><br>El is vágta. Lett is lángja! Fel is csapott rendesen!<br>Utána meg úgy lefüstölt, szénné égve teljesen.<br>Szegény szomszéd! Meglepődött! S le is főtt ám rendesen!<br>Akkor láttam, a konnektor nincs kihúzva! Istenem!<br><br>Aztán jött a zöldséges, hogy karfiolt hoz énnekem,<br>nyitva maradt a kiskapu, és hirtelen ott terem.<br>Csókolgatna, hízelegne, még csak ez kell énnekem!<br><br>Nem volt még ma elég bajom? Mit vétettem, Istenem?<br><br>Másfél mázsás hústorony, és összenyálaz hirtelen,<br>hagyjon békén! Mondom néki. Nem kell nékem senki sem.<br>Tegye le az asztalra, és hátráljon ki csendesen,<br>tolja el a nyálas képét, még mielőtt elverem.<br><br>És a napnak nincs még vége. Kikészültem teljesen!<br>Esküszöm, most úgy elbújok, hogy nem lel meg senki sem!

Tudom, hogy egyszer eljön majd az óra,<br>mikor megcsap majd a hideg tél szele,<br>márvány fehérre színezi az arcom,<br>s ajkamra hűvös fagycsókot lehel.<br><br>Hideg széllel süvít, sikong majd mellettem,<br>s hófehér lepellel borítja fejem,<br>nem kímél már meg, akárhogy is kérném,<br>bárhogy is nyújtanám reszketeg kezem.<br><br>Ifjúságom mára már csak édes emlék,<br>amely minden nappal egyre kevesebb,<br>s úgy mossa majd el az idő múlása,<br>mint a patakvíz a homokszemeket.<br><br>Én még akkor is, ott is azt remélem,<br>hogy megváltást hoz majd egyszer énnekem,<br>minden perc, amely úgy marad meg bennem,<br>mint a legdrágább ajándék nekem.<br><br><br>Nem bánok semmit. Az egyetlen mit bánok<br>csak, hogy nem lehettem mindig ott veled,<br>amikor fáztál, hideg pusztaságban<br>s tudtam, hogy félsz és mennyire remegsz.<br><br>Kiáltanék. De nem jön hang a számon<br>úgy hal már el, mint néma intelem,<br>mely hozzád száll most és, sűrű könnyes álmok<br>kínjai között múlik el velem.

Anyám keze erős és kérges<br>volt egykor, s munkától eres,<br>s mégis, olyan gyöngéden simította<br>fáradt kezével mindenem.<br><br>Esténként, mikor hozzá bújva<br>meséket mondott énnekem,<br>úgy ölelt! Olyan szeretettel,<br>ahogy nem tud más senki sem.<br><br>Sosem mondta mennyire fáradt,<br>s amikor éppen nevetett,<br>szeme kékjében csillagokként<br>ragyogtak könnyes gyöngyszemek.<br><br>Istenem! Milyen boldog is voltam!<br>Pedig nem volt más semmi sem,<br>csak néhány boldogan eltöltött óra,<br>mely ma is feldereng nekem.<br><br>Valahol mélyről, messzi múltból,<br>s úgy járja át most mindenem,<br>hogy beleborzongok, milyen szép volt,<br>pedig oly rég volt, Istenem.<br><br>Azóta megtört. Oly törékeny.<br>S olyan gyönge a két keze,<br>Mégis annyira jólesik most is,<br>amikor néha átölel.<br><br>Tudom, az idő olyan véges,<br>s nem lehet mindig itt velem,<br>de nekem mégis, oly erőt ád,<br>ha fáradt kezével átölel.<br><br>Most tűnődöm: vajon épp úgy érez<br>az én két drága gyermekem?<br>Ahogyan én, hisz nincsen másom,<br>csak ők! Hiszen ők a mindenem!

Tombolj vihar! Söpörj el engem!<br>Ne engedd azt, hogy itt legyek!<br>Vigyél magaddal árkon-bokron,<br>had legyek dühöngő szeled.<br><br>S olyan erős, mely összezúzza<br>minden apró kis kételyem,<br>mely visszatart, s nyugodni nem hagy,<br>cafatra tépve lelkemet.<br><br>Fújj a szemembe porszemet, vagy<br>takard le mind a két szemem!<br>Ne engedd azt, hogy megláthassam,<br>mikor sírnak a fellegek.<br><br>Ne lássam, mikor megtört szemükből<br>patakzó árként könny pereg,<br>elsiratva e gonosz világot,<br>hol már nincs helye semminek.<br><br>Ne engedd azt, hogy itt maradjak,<br>Hisz, a lelkem most úgy remeg,<br>mint a viharban hajló nyárfa,<br>mely minden ízében megremeg.<br><br>Tiporj el mindent, mi visszahúz még,<br>dörgő haraggal, hogy nekem<br>ne legyen többé semmi más itt,<br>csak halomra döntött romhegyek.<br><br>Vigyél magaddal, s ne engedj el,<br>míg nem csillapítod lelkemet,<br>hisz most összetört. S darabokban<br>megtépve, zúzva ott hever.<br><br>Ne engedd azt, hogy visszatérjek,<br>hisz már nem maradt semmi sem,<br>miért itt legyek, s nem hiányzom,<br>nem vár már vissza senki sem. <br><br>Sodorj oda, hol megtépett lelkek<br>várnak, ott talán meglehet,<br>hogy elfogadnak, és úgy szeretnek,<br>ahogyan én is szeretek.

Visszatérsz? Várom Petronella, <br>Tiéd testem-lelkem valója… <br>Visszatérted vágyom, <br>Megőriztél? Mákom… <br>Jőj megint szerelem-hajóba. <br> <br>Visszatérnél? Együtt volna jó! <br>Kettőnknek von’ lélekfalazó. <br>Megint úgy vágynálak, <br>Megsimogatnálak… <br>Ez már ne legyen megtagadó. <br> <br>Visszatérnél? Vágy…Petronella. <br>Lennénk egy pár… élet valója. <br>Igaz pár lehetnénk, <br>Jövőbe mehetnénk… <br>Légy Te, szerelem messiása… <br> <br>Vecsés, 2021. november 21. – Kustra Ferenc József – íródott: romantikus LIMERIK csokorban. <br>